„Manapság állandó felszültség van a demokrácia és Európa között” – írja a Corriere della Serában Angelo Panebianco liberális politológus.
Ez úgy értendő, hogy mást akarnak a választók, mint a közös európai projekt védelmezői. Északon a választók nehezményezik, hogy nekik kell kimenteniük a felelőtlenül költekező délieket, délen pedig sokallják az északiak nyomására bevezetett megszorításokat. Panebianco szerint a polgárok és az európai terv hívei közötti ellentétet fejezi ki az északiakat a déliektől egyre egyértelműbben elválasztó szakadék is.
Ami Olaszországot illeti, e szakadék fölött mégis csak sikerült egy kis hidat verni, amikor a piacok és az északi választók megnyugtatása céljából létrejött Mario Monti szakértői kormánya. Ezzel azonban mindjárt az olasz érdek és a demokrácia között is létrejött egy ellentét. Hiszen bármennyire „politikailag inkorrekt” is, senki sem cáfolja, hogy Olaszországban és külföldön egyaránt mindenki rettegve gondol arra a pillanatra, amikor jövőre „a demokráciát visszahelyezik jogaiba”. A pártokról ugyanis az a legelterjedtebb vélemény, hogy alkatilag alkalmatlanok a válság közepette feltétlenül szükséges kiigazítások elvégzésére. Persze ők támogatják a parlamentben a Monti-kormányt, és fogadkoznak is, hogy nem fordítják vissza intézkedéseit, csakhogy Panebianco nem hisz nekik. Sőt, szerinte ők sem hisznek maguknak, azért pusmognak manapság egy jövendőbeli nagykoalícióról.
A politológus e lesújtó kép felvázolása után váratlan fordulattal derűlátó hangulatra vált, és kiutat javasol a csapdából. Mért ne fogadhatnák meg a pártok, hogy ezután becsületesen fognak kampányolni? Eddig ugyanis – amióta csak a demokrácia fennáll – az ellenségkép és az ígérgetés állt kampányaik középpontjában. Az ideológiai háború arra volt jó, hogy mozgósítsa a híveket, az ígérgetés pedig a semlegesebbek megnyerését szolgálta. Ehelyett most megtehetnék, hogy világos programmal állnak elő: mit tennének az egészségüggyel, az oktatással, kinek a javára, kinek a rovására csoportosítanának át forrásokat, aztán győzzön az egyik, és hajtsa végre a maga programját.
Panebianco érezheti, hogy alighanem sokat kér a pártoktól, hisz’ maga állapította meg pár sorral feljebb, hogy alkatilag alkalmatlanok a népszerűtlen intézkedések végrehajtására: akkor hát miért lennének alkalmasak ugyanezen intézkedések meghirdetésére? Válasz helyett Panebianco azzal zárja fejtegetését, hogy ha egyszer oly sokszor halljuk, mennyi mindenben kell változtatnunk szokásainkon, ha túl akarjuk élni a válságot, hát talán a pártok is változathatnának a maguk szokásain, most az egyszer.
Kollégája, Ernesto Galli della Loggia nem sok reményt lát efféle változásra, ugyanis ehhez valakinek vállalnia kellene a felelősséget az elkövetett hibákért. Az államadósság az egekbe szökött, az államigazgatás hírhedten alacsony hatékonyságú, a szociálpolitika a jómódúakat segíti, a szolgáltatások kevés kézben összpontosulnak, a verseny korlátozott, a minőség közepes, a díjak magasak, a bankok hatékonysága is alacsony, a magánipar minduntalan állami injekcióra szorul, a lakosság nem bízik az igazságszolgáltatásban. De felelősök nincsenek. „Hát hol voltak a mai politikusok az elmúlt harminc évben? – kérdi Galli della Loggia. És hol voltak a többiek? Mert az egészen szegényeket kivéve mindenki igyekezett hasznot húzni ezekből az állapotokból. Hol adókerüléssel, hol mindenféle előnyök kieszközlésével. Azért Galli della Loggia sem állja meg optimista végszó nélkül: ha a fasizmus után Olaszországnak sikerült leszámolnia a múlttal, hát most is képes lehetne rá.