„Már az is valami, ha a már-már elnöki rendszernek vége szakad, és csakugyan a parlament választja a kormányt” – írja a Corriere della Serában Giovanni Sartori a modern olasz politikatudomány egyik megalapítója.

Sartori arra utal, hogy a többségi rendszerben óhatatlanul miniszterelnök-jelöltek emelkednek ki, s az olasz változatban nevük már ebben a minőségben került fel a szavazólapra. Vagyis a miniszterelnökök egyfajta népszavazás útján kerültek hivatalba, s szinte leválthatatlanok voltak. Ez pedig szerinte ellentétes a parlamentáris berendezkedéssel. Annak elméletben az arányos rendszer felel meg leginkább, mert ez esetben a parlamentbe kerülő pártok egyezségei hozzák létre a kormányprogramot és a kormányt. Ilyen rendszer működött Olaszországban 1948-tól fél évszázadon át. Igaz, rengeteg kis párt is bejutott a parlamentbe, de az erős kommunista párt jelenléte mindig összetömörítette a jobboldali többséget a kereszténydemokraták köré. Amikor a kommunizmus összeomlott, az egykori kommunista párt pedig átalakult és így megszűnt ellenség lenni, ez a rendszer hirtelen tarthatatlanná vált, ezért vezették be a többségi modellt. Csakhogy Sartori szerint ez is a kisebb pártok kezére játszott. A többségi rendszerben már a választás előtt koalíciókat kellett alkotni, és a törpepártok nagy zsarolási potenciálhoz jutottak ezekben az alkukban. Ráadásul a parlament szerepe formálissá vált, hiszen a döntési hatáskörök a kormányhoz, s annak is a fejéhez kerültek.

A Corriere egy másik rendszeres szerzője, Angelo Panebianco, a Sartorié után következő, de már szintén idősebbnek számító politológus nemzedék vezéralakja viszont veszedelmesnek tartja az arányos rendszerhez való közeledést. Az arányos rendszerben felbomlanak a mai tömbök, valószínűleg sok párt jut be a parlamentbe, és senki sem tudhatja, hogy az így megalakuló kormány mennyi ideig marad talpon. Vagyis a következetes programnak alig van esélye. Sőt, a választók azt sem tudhatják, mit tesznek majd képviselőik, ha bejutnak a parlamentbe, hiszen más pártok képviselőivel kell megállapodniuk a kormányprogramról és a kormány összetételéről. Márpedig a választásnak éppen az lenne a tétje, hogy milyen politikát kövessen az új kormány, ami a jelen esetben annyit tesz, hogy folytassa-e az átmeneti szakértői kabinet szigorú gazdaságpolitikáját.

(Egyébként a napokban sok fórumon felvetődött, ne alakuljon-e a mostani technokrata kormány elnökének, Mario Montinak a vezetésével ismét szakértői kormány a választások után. Elsősorban a munkaadói szervezetek tartanák ezt megnyugtatónak. Dario di Vico főszerkesztő-helyettes felháborodottan utasítja vissza az ötletet a Corriere della Serában. A szakértői kormány csak rendkívüli helyzetre szabott átmeneti megoldás lehet – írja –, és szóba sem jöhet, hogy a választás eredményétől függetlenül alakuljon kormány.)

Panebianco a várható európai átalakulások szempontjából is igen hátrányosnak tartaná a visszatérést az arányos választási rendszerhez. A többségi rendszerben kialakult párttömbök nyilván felbomlanának ugyanis, és az első években bizonyára új és új összetételben jönne létre parlamenti többség. Ez a labilis belpolitikai háttér pedig nem tenné alkalmassá a kormányt a nagy stratégiai döntésekre, holott lehet, hogy szükség lesz ilyenekre. Ha az Európai Unió fennmarad és ennek érdekében a politikai integráció erősítése kerül napirendre, akkor stabil és erős felhatalmazással rendelkező kormányra van szükség. Ha esetleg szétesne az Unió, akkor még inkább.