„Ahogy szegények is mindig lesznek, lesz elit is mindig. Az a kérdés, mi legyen a szelekció módja” – olvassuk az American Conservative magazinban Samuel Goldman ismertetését Christopher Hayes Az elit alkonya című könyvéről.

Hayes az MSNBC tévécsatorna intellektuális műsorvezetője. Könyvében abból indul ki, hogy az amerikai elit, amelyre a polgárok az ország ügyeinek intézését bízták, csődöt mondott. Ezt bizonyítja az iraki háború, a baseball-játékosok körében elharapózó doppingszer-használat, az egyházi pedofilbotrány eltussolása, a Katrina hurrikán félrekezelése, továbbá a pénzügyi válság.

Az elit a lakosság többségétől elzárva, lakóparkokban él, munkahelyén a hasonszőrűeken kívül csak beosztottakkal találkozik, akik nem fogják szembesíteni a tényekkel, ha rosszul ítéli meg a valóságot. Márpedig az elszigeteltség hajlamosít erre. Ráadásul gyakori példák igazolják, hogy az elit, amikor kiderül, hogy melléfogott, másokban keresi a hibát.  A bankvezetők például a befektető polgárokat hibáztatták, amiért nem vették észre, hogy kockázatos termékbe fektetik a pénzüket. Ezt Hayes azzal magyarázza, hogy az elit tagjai túlságosan magabiztosak, mivel státusukat egyedül képességeiknek és szorgalmuknak köszönhetik. Ez a meritokrácia csapdája. Igaz ugyanis, hogy a legjobb középiskolákba és az egyetemekre bárki bejuthat, valójában azonban a jól szituált szülőknek persze nagyobb esélyük van rá, hogy gyermekeiket felkészítsék a felvételi vizsgákra.

Akárhogy is, régebben az arisztokrácia elvben azt tanította gyerekeinek, hogy kiváltságos helyzetükért tartozásuk van, és ezt a nemzet javára végzett munkával kell leróniuk. A mai elit saját teljesítménye alapján nyerte el pozícióját, úgy érzi tehát, hogy nem tartozik semmivel. Végül Hayes azt is megjegyzi, hogy ebben az előmeneteli rendszerben a félig-meddig tudományos teljesítmény számít, nem pedig a jó döntéshozatalhoz szükséges képességek.

Az egymást követő amerikai kormányok tisztában voltak vele, hogy az esélyegyenlőség nem teljes, és az iskolarendszer reformjában keresték a megoldást. Hayes ezt nem ellenzi, de úgy gondolja, hogy a bemeneti szabályozás alapjában nem segít az elit hibáin. Szerinte ezeket az okozza ugyanis, hogy az elit tagjai túlságosan magas jövedelemhez jutnak. Emiatt keletkezik szakadék köztük és a társadalom között.  Ráadásul közben a középosztályt a proletarizálódás veszélye fenyegeti. Ezt tükrözi a két radikális mozgalom: jobboldalon a Teadélután, baloldalon pedig a Foglaljuk el a Wall Streetet sikere. Azt javasolja ezért, hogy a magas fizetéseket alaposan adóztassák meg, az így keletkező többletbevételből pedig a szegényebb sorsúakat segélyezzék.

Samuel Goldman itt már nem tudja őt követni. Úgy látja, Hayes szeretne visszatérni a hatvanas évekhez, már ami a nagyobb egyenlőséget illeti, viszont a mai viszonyokból megtartaná a nagyobb szabadságot és a kényelmesebb életet. Sajnos azonban a történelemből nem mazsolázgathatunk tetszésünk szerint. Goldman nem bánja, hogy Hayes baloldali liberális, de úgy látja, ettől még meríthetne a konzervatív hagyományból is. Annak pedig lényegi vonása, hogy elit márpedig van. „Az a kérdés, hogyan választjuk ki.”