„Mi értelme annak, hogy az állam elvonja a tehetősebbek jövedelmének felét, és aztán ingyenes szolgáltatásokat nyújt nekik?” – kérdezi a Corriere della Serában Alberto Alesina, a Harvard professzora, és Francesco Giavazzi, az MIT külső munkatársa, aki Milánóban tanít.
A fogalmazásból arra következtethetünk, hogy a szerzőpáros minden körülmények között helyesebbnek tartaná az alacsonyabb adókulcsot, ha ez fizetős állami szolgáltatásokkal jár együtt. Ezúttal azonban úgy látják, hogy az egyre súlyosbodó demográfiai helyzet nem is tesz lehetővé más megoldást, hacsak Olaszország bele nem törődik a már jó évtizede tartó stagnálásba.
Az elmúlt negyven évben a születéskor várható élettartam tíz évvel nőtt. Az állami nyugdíjak évi összege ennek megfelelően mára a bruttó hazai termék 8 százalékáról a GDP 17 százalékára emelkedett. Az egészségügyi kiadások, részben éppen az időskorúak számának növekedése miatt, szintén valamivel gyorsabban nőnek, mint a GDP. A társadalombiztosítás kiadásai összességükben már a bruttó hazai termék 27 százalékára rúgnak (17 százalékot tettek ki negyven éve).
Közben azonban az egyéb közkiadások részesedése nem csökkent, például a közalkalmazottakra továbbra is a GDP egytizedét költik, akárcsak harminc évvel ezelőtt. Ebből következett, hogy az adóbevételeket kellett emelni. Ma a költségvetés a GDP 48 százalékát szedi be, pedig negyven éve ez az arány még csak egyharmad volt. Emiatt aztán megállt a gazdasági növekedés. Az államot egy fiatalabb korösszetételű társadalomra méretezték, s nem változtattak rajta, amikor a korösszetétel megváltozott és megnőttek a közkiadások.
Az Alesina-Giavazzi páros persze tudja, hogy másutt is idősödik a társadalom, emlékeztet is rá, hogy Amerikában az elnökválasztási kampány egyik fő témája éppen az időskorúak szövetségi egészségbiztosítása, a Medicare. De Olaszországban sokkal súlyosabbak a demográfiai gondok, mint Amerikában (a szerzők szerint ennél csak némely kelet-közép-európai országban rosszabb a helyzet). Ráadásul a stagnálás következtében igen magas a munkanélküliség (kivált a fiatalok, az idősebbek és a nők körében). Emiatt egyre kevesebb alkalmazott jövedelemadójából és járulékaiból kell fenntartani az állami szolgáltatásokat, beleértve a munkanélküliek ellátását is. A jelenlegi szakértői kormány faragott ugyan néhány milliárdot az állami kiadásokon, de Alesina és Giavazzi szerint ez édeskevés.
A két professzor úgy látja, hogy a továbbiakban nem tartható fenn a felsőoktatás és az egészségügyi ellátás mindenkire kiterjedő ingyenessége. Maguk a jobban keresők is jól járnának, ha kisebb adót fizetnének, és ehelyett egészségbiztosításra költenék a pénzt. Aki a cikknek ezt a részét írta, elfelejtette, hogy kollektív műről van szó, és egyes számban érvel a javaslat mellett: „Ha az ötven százalékos bérterhek helyett magánbiztosítónak fizetnék havi díjat, többet dolgoznék, nehogy tartozásom keletkezzék.”
Olaszországban az egyetemi oktatás költsége diákonként évi 4500 euró (körülbelül egymillió háromszázezer forint). Miért ne fizethetné ezt meg, aki tudja? Aki pedig nem, és érdemes rá, az kapjon ösztöndíjat. Ez esetben talán a diákok és a szülők meg is követelnék a megfelelő színvonalat az egyetemektől. A mai rendszernek viszont legfőbb haszonélvezői az adóelkerülők, mert ők anélkül élvezik az ingyenes szolgáltatásokat, hogy az állam fenntartásához hozzájárulnának.
Olaszország választásokra készül. A két, úgy látszik, örök optimista professzor azt javasolja, hogy a kampányban a vetélytársak fejtsék ki a véleményüket arról, hogyan lehet megindítani a gazdasági növekedést, és hogy lehetséges-e ez az állam átalakítása nélkül.