„A szerző azzal zárja könyvét, hogy reméli, a nemi és a gazdasági viszonyokat sikerül majd leválasztani egymásról a jövőben” – olvassuk Michele Pridmore Brown könyvismertetését a Times Literary Supplementben.

A recenzens Berkeleyben tanít társadalminem-tudományt, és érdeklődéssel vezeti végig az olvasót Paul Seabright közgazdász A nemek háborúja című könyvén, amelynek az a fő mondanivalója, hogy az evolúciós múlt ma is hat a nemek társadalmi és gazdasági szerepére. Csak a legvégén tesz egy rosszalló megjegyzést arra, hogy Seabright kevés teret szentel a nők munkaügyi előmenetelének legszembeszökőbb hátráltató tényezőjére: a gyermeknevelésre.

Seabright szakcikkek és szakkönyvek egész sorának szerzője, de újabban a közgazdaságtanban is igyekszik hasznosítani az evolúciós örökségről tudhatókat. Ennek a módszernek birtokában elemzi most könyvében a nők társadalmi helyzetét. Az állatvilágból vett színes példák sokaságával bizonyítja, hogy a nőstények és a hímek magatartása reprodukciós szerepüknek megfelelően eltérő. A hímek agresszívan igyekeznek nemzési lehetőséghez jutni, a nőstények viszont defenzívek: a nem megfelelő hímek elhárítására koncentrálnak. (Ebben az értelemben van a két fél között „háború”, ahogy a könyv címében szerepel.) Ennek megfelelően a férfiak a versenyterepen teljesítenek jobban, ahol az agresszivitás és a kockázatvállalás előny, a nők pedig a kooperatív képességet követelő helyzetekben jobbak. Seabright evolúciós okokkal magyarázza, hogy a férfiak magabiztosabbak, mint a velük egyenrangú tudású, vagy akár náluk többet tudó nők. Agresszívabban tárgyalnak a főnökeikkel, s ha főnökök, agresszívabban tárgyalnak a beosztottaikkal, ha azok nők.

Pridmore Brown nem tagadja, hogy mindez így van, de a nők karrierhátrányai között ezeket a tényezőket másodlagosnak ítéli. A legnyilvánvalóbb hátráltató tényezőnek az anyaságot tartja, és furcsállja, hogy Seabright csak a könyv végén jut el eddig. Igaz, ez az egyetlen tényező, amellyel kapcsolatban a könyv szerzőjének javaslata van. Ami érthető is, ha egyszer a többi sok tízezer éves beidegződés. Különben Seabright e téren akár feminista szemmel nézve is kifogástalan álláspontot fejt ki: ostoba dolognak tartja a társadalomtól, hogy a nőket hátrányos helyzetbe hozza, csak mert szívükön viselik a gyermekvállalást. Nagy veszteség ugyanis, ha a társadalom lemond a női tehetség egy részéről. Azt javasolja, hogy szervezzék át a munkahelyeket, mert most a férfiak szükségletei szerint szerveződik a munka. Pedig éppen ellenkezőleg, a nőt kellene nemi modellnek tekinteni. A recenzens nem fejti ki, mi értendő ezen, de például a napi munkabeosztást át lehetne úgy alakítani, hogy a gyereknevelés szükségleteihez igazodjék. Vezető testületek, parlamentek például gyakran üléseznek éjszakába nyúlóan, ami eleve kizárja azokat, akiknek a családról kell gondoskodniuk: rendszerint a nőket. Habár Seabright éppenséggel ezen is változtatna: svéd mintára kötelezővé tenné a férfiaknak, hogy apasági segélyre menjenek, s osztozzanak a nőkkel a gyermeknevelés feladataiban, egyúttal lehetővé téve nekik, hogy hamarabb visszatérhessenek a munkahelyükre.

Pridmore Brown már abban sem biztos, hogy egyáltalán keresztül lehet-e vinni a kötelező apasági segélyt, mindenesetre kétli, hogy ily módon eltüntethető lenne a nők karrierhátránya. Ugyanis az anyaság nem időzíthető tetszés szerint, márpedig a reproduktív kor középső évei éppenséggel döntőek a karrier szempontjából. Az apaság sokkal könnyebben időzíthető későbbre ­– emlékeztet a társadalmi nemek tudósa egy kifejezetten biológiai természetű igazságtalanságra.