„A jóléti államok pénzhiányban szenvednek, a növekedés lassul, nőnek az egyenlőtlenségek. A baloldal pedig mindeközben továbbra sem tud mást elképzelni, mint hogy magasabb adókkal sújtsa azokat, akik jólétet hozhatnak létre. Obama, Miliband és Hollande uraknak érdemes lenne valami újjal előállniuk, különben mindenki pórul járhat” – olvassuk a londoni Economist szerkesztőségi elemzésében.
A lap ezek szerint a konzervatívoktól nem is várja a megoldást. Az elemzésből kiderül, hogy miért nem: a konzervatívok, írja az Economist, máig nem látják be, miért baj, ha az egyenlőtlenség nő.
A 19. század vége, a kapitalizmus aranykora egyúttal a szembeszökő egyenlőtlenségek időszaka is volt. Ezt követően részben erkölcsi okokból, részben a szocialista lázadástól való félelmükben angol és amerikai kormányok progresszív adózást vezettek be, s az első, kezdetleges állami segélyrendszerek is ekkor alakultak ki. Ezt nevezik Amerikában „a progresszió korának”, s az Economist szerint most egyfajta „új progresszióra” van szükség, hogy igazságosabb legyen a társadalom, de a vállalkozó kedvet se öljék ki belőle.
Egyelőre ilyesminek nyoma sincs, olyannyira, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban a felek a régi kliséket vágják egymás fejéhez: Mitt Romneyt a demokraták gumiipar-bárónak nevezik, a republikánusok pedig szocialista osztályharcosnak titulálják Obamát. Franciaországban Hollande szocialista elnök egyenesen ráült a tömeges elégedetlenség hullámára, és 75 százalékos jövedelemadó-sávot akar bevezetni. Ezt diktálja ősidőktől fogva a baloldal reflexe: magasabb adókat és nagyobb terjedelmű költségvetést. Csakhogy most növekedésre lenne szükség, vagyis az államoknak arra kellene törekedniük, hogy vonzzák és bátorítsák e vállalkozókat. Ehhez pedig szükség van egyenlőtlenségre, hiszen az ösztönöz újításra és kockázatvállalásra. A túl nagy egyenlőtlenség azonban fékezi a növekedést, éspedig oly módon, hogy a legtehetősebbek szinte monopolizálhatják maguknak az elit tudást, mert az olyan drága lesz, hogy csak ők tudják megfizetni. Ez történik Amerikában, ahol a társadalmi mobilitás zuhanásszerűen csökkent az elmúlt három évtizedben, olyannyira, hogy az „a lehetőségek hazájának” legendájára rácáfolva most jóval alacsonyabb, mint Európában. Ráadásul az ingatlanhitel-támogatások révén a lakosság legmagasabb jövedelmű ötöde négyszer nagyobb lakástámogatást kap, mint a legszegényebb ötöd. Mindez válság idején veszedelmes társadalmi következményekkel fenyeget. Igaz, a kommunizmus ma csakugyan kísérlet csupán, „ámde van a piacon ma is egypár gonosz elmélet”.
Az Economist három pontból álló megoldási javaslatot fogalmaz meg. Egyrészt erősíteni kell a versenyt, vissza kell szorítani az előjogokat és a monopóliumokat. A fejlett országokban a nagy pénzügyi intézmények körmére kell nézni, a fejletlenebbekben az állami megrendelések átláthatóságán kell javítani elsősorban. Európában a reformokat gátló munkajogi védőbástyákat is lejjebb kell bontani.
A második javaslat szerint a közkiadásokat a szegényekre és a fiatalokra kell összpontosítani. Közoktatásra és átképzésre mindig érdemes költeni. A nyugdíjkiadások emelkedése megállíthatatlan, de a tempót fékezni kell, például a nyugdíjkorhatár gyorsabb emelésével.
Végül pedig hatékonyabbá kell tenni az adózást. A szegényebb országokban, ahol erős az adóelkerülés, alacsonyabb kulcsokra és jobb behajtásra kell törekedni. A gazdagabb országokban el kell törölni azokat az adókedvezményeket, amelyek a tehetőseket jutalmazzák, közelebb kell hozni a tőkejövedelmek adókulcsát a keresetekre kivetett adókéhoz, és több szerepet kell adni a gazdagokat az átlagosnál jobban terhelő adóknak, mint amilyen az ingatlanadó.
Hogy ez meginduljon, a jobboldalnak szakítania kell azzal az elméletével, hogy nem jobb, hanem kisebb államra van szükség. A baloldalnak pedig szakítania kell az egyenlősítő hagyománnyal.