„Ma már egyetlen ország sem függetlenítheti magát a többiektől, mintha külön akváriumban élne” – írja Berlusconi volt miniszterelnök elítéltetésének másnapján Gianni Riotta a torinói La Stampában.

A szerző 2006-ban, Romano Prodi baloldali kormányának hatalomra kerülése után lett a közszolgálati televízió híradójának főszerkesztője, és Berlusconi választási győzelme után váltották le (azóta utódát is utolérte ugyanez a sors: Berlusconi lemondása után menesztették). Igyekszik azért méltányos lenni a távozóhoz: elismeri rendkívüli tehetségét, így például azt a képességét, hogy megérezze, mit szeretnének hallani és látni az olaszok egy-egy adott pillanatban. Korszakos jelentőségét sem tagadja: amíg Berlusconi a politika szereplője volt, ő volt a középpont. Akár ellenzékben volt, akár kormányon, minden akörül forgott, hogy ki van vele és ki van ellene. 1993 óta, amikor a történelmi pártok szétesése nyomán megalapította saját pártját, öt választásból hármat megnyert. Most sem választáson szenvedett vereséget, hanem a válság győzte le. 2011 novemberében adta át a kormányzást Mario Montinak, a technokrata miniszterelnöknek, abban reménykedett azonban, hogy majd még visszatér. Legutóbb a jövőre megüresedő köztársasági elnöki posztot célozta meg. Egy nappal a bírósági ítélet előtt azonban közölte, hogy letett erről, s egyben pártjának elnökségéről is lemondott. Ezzel egy egész korszak ért véget: Az 1975 óta született nemzedék szemében ő volt a politika központi alakja. Amíg hivatalban volt, gondoskodott róla, hogy ne lehessen bíróság elé állítani, most azonban egymás után jönnek majd a különféle kínos ügyek, és visszavonulásának másnapján megszületett az első ítélet, amely egyévi börtönbüntetést szab ki rá és 5 évre eltiltja a közügyektől. Első fokon: most hosszú fellebbezési procedúra következik tehát.

Riotta szerint az volt a veszte, hogy európai partnerei nem bíztak benne. Elsősorban is Angela Merkel német kancellár nem volt hajlandó addig segíteni, amíg „Silvio” vezeti a kormányt. Berlusconi fékevesztett tanácsadói azt ajánlották főnöküknek, hogy ne törődjön a vele szemben egyre növekvő uniós haraggal. „A modern politikai kultúra hiánya és az arrogancia” megbosszulta magát – ítélkezik Riotta, és úgy látja, lemondásával végül Berlusconi is elismerte, hogy „a külvilágot meg kellett volna hallgatni, s hiba volt lenézni”. Erre azonban Berlusconi még a cikk megjelenésének napján rácáfolt. Mégsem vonul ki teljesen a politikából, sőt minden korábbinál élesebb támadást intézett Merkel ellen, mondván, hogy Sarkozy francia elnökkel egyetemben ellehetetlenítette őt, s hogy Monti miniszterelnök „Merkel utasításait követve” tönkreteszi Olaszországot.

Riotta tehát elhamarkodottan búcsúztatja Berlusconit, mindenesetre már-már nekrológnak is beillő elemzésében Berlusconi legnagyobb hibájául azt rója fel, hogy jóllehet ígéretet tett rá, nem reformálta meg az országot és a piacot azokban az években, amikor ezt még aránylag fájdalommentesen meg lehetett volna tenni. Óvja azonban az olvasót attól, hogy most mindenért, ami rosszul működik Olaszországban, Berlusconit tegye felelőssé, hiszen ő csak azt tette, amit a többiek elvártak tőle. Most mindez súlyosabb áldozatokat kíván, mert a válság nem múlik el tavaszra, hanem hosszú távon a mindennapi élet része marad. Berlusconi támogatói egy délibábban hittek: azt gondolták, el lehet kerülni a globális világhoz való alkalmazkodást. Ellenfelei pedig a Berlusconi elleni harcra koncentráltak, s ennek ürügyén halogatták a változásokat. „Berlusconi elment, s őt majd a történelem ítéli meg, indulatoktól mentesen.” A többi szereplő itt marad, de most már egyesek szegényebbek egy délibábbal, mások pedig egy ürüggyel.