„Tíz évvel ezelőtt kiadott könyvében Charles Kupchan azt a tételt fejtette ki, hogy az integrálódó Európa fokozatosan Amerika ellensúlyává válik, s ebben a folyamatban Kínának másodlagos szerep jut” – emlékeztet Leon Hadar külpolitikai szakíró, az Egyesült Államok közel-keleti kudarcáról szóló elemzés szerzője, mielőtt ismertetné Kupchan legújabb könyvét, amely természetesen már egészen más jövőképet vázol fel.

Hadar alaposan ráijeszt az olvasóra, mert azzal kezdi, hogy a külpolitikai szakértőket nem szabad túlságosan komolyan venni. Úgy hírlik róluk, hogy ők dolgozzák ki a külpolitikai stratégiát, valójában azonban csak igazoló elméleteket szállítanak a külpolitika irányítóinak ahhoz, amit amúgy is tennének. Akadnak közöttük olyanok is, folytatja Hadar, külön megemlítve általában a neokonzervatívokat, akik utólag nagy erőfeszítéssel szokták igazolni téves álláspontjukat, de Kupchan ebben nem marasztalható el. Ami annyit tesz, bár ezt Hadar nem mondja ki, hogy Kupchan nem ismeri el korábbi tévedését, de legalább nem védelmezi, hanem új elmélettel áll elő. Ráadásul olyannal, amely Hadar szerint nem téves.

Senki világa című művében Kupchan, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára és a nagy tekintélyű Külkapcsolatok Tanácsának vezető kutatója szembeszáll azzal a bevett nézettel, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia és piacgazdaság elkerülhetetlenül meg fogja hódítani a világot. Hivatalos intézmények előrejelzéseit ismertetve megállapítja, hogy Kína gazdasági teljesítménye tíz éven belül utoléri az Egyesült Államokét, és hogy a belátható jövőben katonai erő dolgában sem marad majd el tőle. Akkor pedig meg fogja kérdőjelezni Amerika kelet-ázsiai stratégiai pozícióit.

Idáig tulajdonképpen az elemzők többsége nem is vitatná Kupchan nézeteit. Többé-kevésbé mindannyian elismerik, hogy mint minden történelmi jelenségnek, Amerika egyeduralkodó szerepének is vége lesz egyszer. Ámde úgy gondolják, hogy ez csak akkor következhet be, ha a versenytársak is bevezetik a piacgazdaságot és a demokráciát, a hatékony gazdaságnak ezek ugyanis nélkülözhetetlen feltételei. Nincs tehát mitől félni, nem olyan katasztrófa, ha Amerika elveszti vezető szerepét, hiszen csakis hasonló elveket valló hatalmak vehetik át a helyét. Mármost Kupchan éppen ezt vonja kétségbe. Szerinte a nyugati típusú társadalomfejlődés a nyugati történelem és kultúra terméke, és naivitás azt várni, hogy a kínai, az indiai és az arab fejlődés ugyanerre az eredményre vezessen. Úgy gondolja, hogy Kínában „közösségi autokrácia”, Oroszországban „paternalista autokrácia”, az arab világban pedig „vallási és törzsi autokrácia” alakulhat ki. Iránban fennmaradhat a teokrácia, s Latin-Amerika egyes országaiban, valamint Afrikában is sajátos illiberális reszerek jöhetnek létre.

Felvetődhet az olvasóban, hogy mindez a pillanatnyi helyzet puszta leírása, de Kupchan szerint ezek nem felszíni jelenségek, hanem a helyi társadalmak tartós vonásai. Vagyis Amerika jobban tenné, ha számolna velük, és nem ringatná magát hamis illúziókba. Kupchan ugyanis hiú ábrándnak tartja azt a várakozást, hogy „az Egyiptomot irányító iszlamisták, illetve a pekingi kommunista-fasiszták nyomában majdcsak megjelennek a liberális demokraták”. Sőt, a szabad választások Amerika-ellenes vezetőket juttathatnak hatalomra, a kapitalista rendszer pedig arra is jó lehet, hogy az agresszív nacionalista politikához szükséges anyagi fedezetet megteremtse.

Hadarnak e gondolatmenettel szemben nincs ellenvetése. Legfeljebb annyit fűz hozzá, hogy Európában sem mindenütt alakult a történelem a liberális demokrácia és a szabadpiaci gazdaság menetrendje szerint. Modernizáció más úton is végbement: például a Szovjetunióban. Ezt persze fél évszázaddal ezelőtt is tudta a világ, de aztán tanúja lett a szovjet rendszer összeomlásának, s ebből többnyire azt a következtetést vonták le az emberek, hogy eszerint a nyugati modell győzött. Ezt vonja most kétségbe Kupchak, és nyomában Hadar is.