„Ma, amikor a megálmodott új világrendről kiderült, hogy délibáb csupán, mi értelme a régebbi időkre szabott politikát folytatni?” – kérdi David Rieff a National Interestben.

Rieff éles malíciával ír arról, hogy a modern liberalizmus, és két alegysége, az emberjogi mozgalom, illetve a demokráciaexportőrök tábora egyaránt azt gondolják magukról, hogy nem valamiféle ideológiát képviselnek: ebben különböznek valamennyi más jelentős kortárs ideológiától. A külpolitikai szakértő, aki a Soros által alapított Nyílt Társadalom Intézet Közép-Eurázsiai Projektjének kurátoraként is működik, külön is kipécézi magának Soros Györgyöt, aki azt hirdeti, hogy egyáltalán nem akarja megmondani, miként gondolkodjanak az emberek, csak azt szeretné, hogy nyitottak legyenek új gondolatokra és eszmékre. Közben viszont azt gondolja, hogy birtokában van a végső igazságnak, hiszen a Karl Popper-féle nyílt társadalomnál nem volt és nem is lehet jobb. A Szovjetunió felbomlásának éveiben nagy divat volt így gondolkodni, de még ma is sokan vallják a régi nézeteket. Hillary Clinton külügyminiszter például úgy hiszi, hogy „a változástól elzárkózó országok hamar belátják majd, hogy a mai internetes világban lemaradnak”.

Pedig éppenséggel Amerika világhatalmi pozícióját nem hagyták érintetlenül az iraki és az afganisztáni kudarcok, a gazdasági válság, és a hatalmas méretűre duzzadó államadósság. A demokráciagyártás nemcsak ott nem sikerült, ahol Amerika katonai erővel akarta megvalósítani, hanem ott is más irányba mozdulnak a társadalmak, így az arab világban, ahol Amerika a helyi népmozgalmak mögé állt – figyelmeztet Rieff. Eközben a feltörekvő nagyhatalmak és kisebb országok nemigen adják jelét, hogy felnéznének az amerikai példára, s hogy ne az amerikai önérdek képviselőinek tekintenék a demokráciaexportőröket.

A konzervatív kutatók körében egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az amerikai, és általában a nyugati modell vonzereje csökken. De a hivatalos politika erre egyelőre nem reagál. Rieff szerint ebben a történelmi hagyomány is szerepet játszik. Már Amerika alapító atyái is úgy vélték, hogy demokráciából példát mutatnak a világnak, s később a demokráciaexport gondolata többször is megfogalmazódott, például a két világháborúban. A második világháború után pedig ez volt Amerika legfőbb ütőkártyája a Szovjetunió ellen. A CIA támogatásával ösztöndíj-programokat, folyóiratokat tartottak fenn annak demonstrálására, hogy Amerika minden alkotót támogat, és nem mondja meg, mit kell alkotniuk. Később Amerika hivatalos és magáncsatornákon keresztül nyíltan támogatta a szovjet tömb országainak ellenzéki csoportjait, olyannyira, hogy Reagan elnök „világméretű demokratikus forradalomról” beszélt. Ennek akkor nagyon is sok értelme volt, és az is érthető, hogy a kilencvenes években a demokráciaterjesztők az amerikai modell felé igyekeztek terelni a posztkommunista átmeneti társadalmakat. Kérdés azonban, hogy ma is ez-e a jó megoldás. A teljes amerikai külföldi segélyalap felét költik ilyesfajta célokra: 27 milliárd dollárt évente.

Rieff friss példát is említ: szeptemberben a külügyminisztérium segélyalapját, az USAID-et gyakorlatilag azonnali hatállyal kiutasították Oroszországból, mondván, hogy „ösztöndíjaival befolyásolni igyekszik a belpolitikai folyamatokat”. Mármost Rieff szerint ez igaz, de persze a külügyminisztérium felháborodottan tagadja a vádat, miközben ugyanakkor bírálja Putyin rendszerét. Ebben persze igaza lehet, folytatja Rieff, de nem ez a kérdés, hanem hogy ma is megfelel-e ez a fajta politika az amerikai érdekeknek. Különösen mivel Amerika nem sokat tud változtatni az oroszországi események menetén. Kína esetében ezt már gyakorlatilag belátták Washingtonban. Amerika és Oroszország nem frontális ellenfelek, mint a hidegháború idején. Vannak közös érdekeik is. Ezekkel mi lesz, ha Washington minden áron támogatja a moszkvai rezsim ellenzékét? Rieff azzal fejezi be az elemzést, hogy bizonytalan helyzetben az ember hajlamos úgy tenni, mintha mi sem változott volna. Ilyen értelemben Washington magatartása érthető. De nem bölcs.