„Applebaum megmutatja, mit jelentett az emberek életében a politika egy olyan időben, amikor az állam nagyobb erővel igyekezett alakítani az egyének sorsát, mint bármely más történelmi korban” – írja John Connelly, a Berkeley történész professzora a Washington Postban Anne Applebaum nemrég megjelent Vasfüggöny: Kelet-Európa összeroppantása 1944–1956 című könyvéről.
A háború hat éve után a lakosság békére vágyott, szinte mindegy, milyen rendszerben – véli megtalálni a magyarázatot Connelly a könyv olvastán. Milliók kötöttek békét a kommunista rendszerrel, s igyekeztek hozzájutni a pártállam engedélyével osztogatott javakhoz. De Applebaum azt is megmutatja, hogy nemcsak félelem és megalkuvás műve volt ez. Connelly a történészt zavarba ejtő rejtélynek nevezi, hogy százezrek lelkesedtek a kommunizmusért olyan országokban, ahol az rengeteg szenvedést okozott. Applebaum leírja, hogy a Szovjetunióból hazatérő kelet-európai kommunisták már a hadifogolytáborokban verbuváltak maguknak új híveket, majd a Vörös Hadsereg nyomában ezek a káderek foglalták el a kulcspozíciókat, mindenekelőtt a rendőrségen, de más területeken is. Ezután pedig egy harmadik kádercsoportot is kineveltek maguk mellé, mégpedig jobbára hátrányos helyzetű, naiv fiatalokból. E fiatalokra mély hatással volt a kommunista utópia, Applebaum szerint kivált Németországban, ahol még lelkifurdalást éreztek az emberek, amiért pár évvel korábban Hitlert csodálták. Connelly mindezt elfogadja, és azt ajánlja, hogy legközelebb Applebaum azt is írja meg, hogyan volt képes ez a rendszer fennmaradni a Sztálin halálát követő megrázkódtatások, elsősorban a magyar 56 után.
A New Yorkerben Louis Menand eszmetörténész azt olvassa ki Applebaum könyvéből, hogy ha a kelet-európai társadalmak beletörődtek is a kommunizmusba, nem vették át a szellemét, vagyis nem igaz, hogy a totalitarizmus valamiféle ősi emberi igénynek felelt volna meg. Márpedig a totalitarizmus-elmélet korai képviselői így gondolták. Erich Frommal és Hannah Arendttel szemben Menand kortársuknak, David Riesmannek ad igazat, aki már az ötvenes években rámutatott, hogy az apátia, a korrupció és a bűnözés formájában igenis tömeges ellenállás működött a rendszerrel szemben. Azt javasolja Applebaumnak, tárja fel legközelebb a speciális kelet-európai korrupció, feketepiac és teljesítmény-visszatartás történetét is. Ezek ugyanis jellemzőek voltak mindezekre a társadalmakra, mindenki tudott róluk, és létezésük önmagában is bizonyította a rendszer fogyatékosságait.
Menand eltöpreng azon a klasszikus kérdésen is, vajon a Nyugat megakadályozhatta volna-e Kelet-Európa szovjetizálását, és arra a következtetésre jut, hogy nagy előrelátással talán igen. 1941-ben, amikor a Szovjetunió a fennmaradásáért küzdött Hitlerrel, és sok múlt az amerikai segélyszállítmányokon, bizonyára meg lehetett volna állapodni Sztálinnal arról, hogy a győzelem után mi legyen Kelet-Európa jövője. 1945 elején, Jalta idején azonban már késő volt. Menand végül azt is megjegyzi, hogy minden hidegháborús retorika ellenére csak igen kevés nyugati politikus szerette volna, ha eltűnik a vasfüggöny. „Nem akartak lengyel sztrájkolókért atomháborút vívni.” És végül is maga a vasfüggöny szüntelen emlékeztetett arra, hogy a nagy rivális, a szovjet társadalom börtönvilág.