„Az ipari termelés mélyen az emberi gondolkodásban gyökerező fétise szerint a termékek előállítása a lényeg, minden más gazdasági tevékenység mellékes. A felfogás, amely kizárólag a kézzelfogható és fizikai munkával létrehozott termékeket tekinti értékesnek, minden bizonnyal abból az időszakból származik, amikor a gazdasági tevékenység az élelem, az energiahordozók és a lakhatás biztosítása körül forgott″ − olvassuk John Kay közgazdász cikkét a Financial Timesban.

A gazdasági válság kirobbanása óta számos közgazdász és politikus nyilatkozik úgy, hogy a valódi, kézzelfogható értékeket teremtő kétkezi munka és ipari termelés erősítésével lehet munkahelyeket létrehozni és megfékezni a gazdasági visszaesést. Érdekes módon az etatista és a piacpárti munkafétis hívei egyaránt az oktatást, az államigazgatást és a szolgáltatásokat szorítanák vissza a termelékenység növelése érdekében.

Kay szerint ez a megközelítés több sebből vérzik. Egyrészt a modern ipari termékek gyártását − ellentétben a kőbaltával − szellemi munka előzi meg. Ha nem lenne kutatás-fejlesztés, nem lehetne mobiltelefont és gyógyszert gyártani − de még traktort sem.

A létrejött termék értéke nem azonos a használati értékkel − teszi hozzá Kay. Egy divatos kabátért és egy iPhone-ért azért hajlandók a vásárlók sokkal többet adni, mint egy átlagos kabátért és a márka nélküli kínai okostelefonért, mert szívesen fizetnek a különleges dizájnért, ami nem materiális jószág ugyan, de mivel igény van rá, munkahelyeket teremt.

Végül pedig tévedés azt remélni, hogy a fejlett gazdaságok a termelési kapacitás növelésével mászhatnak ki a válságból − véli Kay. A termelés fokozásával csak a képzetlen munkaerő számára lehet biztosítani a foglalkoztatást. Ráadásul éhbérért, hiszen a gyártók az olcsó munkában érdekeltek, és bármikor áttelepülhetnek a Távol-Keletre. A fejlett országokban a képzetlen munkaerő éppen a nehezen kiszervezhető szolgáltatási szektorban, például az egészségügyben találhat állást.