„A harmadik hiposztázisról akaratlanul is a nyitott borotvával a kezében rohangáló őrült jut az ember eszébe” − olvassuk Alekszandr Szekackij filozófus tollából az Izvesztyijában.

Mint kiderül, az Egyesült Államok elsősorban az amerikai ember szemében számít afféle istenségnek, s az ő szemében van három elkülönülő személyisége. Az első hiposztázist Szekackij „amerikai naturalizmusnak” nevezi, és tulajdonságok egész sorát érti rajta. Csodálatraméltónak nevezi az amerikaiakra jellemző önállóság-igenlést: szeretik maguk megszabni preferenciáikat, s aztán választásukat készek körmük szakadtáig védelmezni. Az orosz filozófus jellegzetesnek tartja azt is, ahogy az amerikaiak tisztelik a különféle szakmák jeles művelőit, a költőktől a tudósokon át a földimogyoró-termesztőkig. És általában nagyra becsüli, hogy az amerikaiak sokra tartják az emberi autonómiát, a pénzügyi döntésektől az irodalmi ízlésen át egészen az Istenhez való viszonyig. Futólag megpendíti ugyan, hogy van ebben a nagy autonómiában valami korlátoltság, de alapjában véve az amerikai bálványnak ezt az első hiposztázisát pozitívan értékeli és követendő példának is tartja.

Mindjárt kevésbé találja rokonszenvesnek a másodikat, „az amerikai imperializmust”. Az amerikai terjeszkedéssel szemben, fejtegeti szerzőnk, természetes ellenhatásként jelenik meg sok helyütt a nemzetközi jogsértés vádja és az ellenállás. De a világ rendje már csak olyan − folytatja az elemzést −, hogy az egyik nemzet érdekeinek érvényesítése bizony elkerülhetetlenül sérteni fogja más nemzetek érdekeit. Az írásban ezzel kapcsolatban egyetlen konkrét példával sem találkozunk. Érdekes módon a filozófusban fel sem ötlik, hogy talán mégsem szolgálja az amerikai érdekeket az olyan „terjeszkedés”, amely túl nagy ellenállást vált ki, továbbá, hogy a nemzeteknek közös érdekeik is vannak. Szukockíj különben nem tagadja, hogy van orosz és kínai imperializmus is, de ezeket békésebbnek írja le. Nyilván nem Csecsenföldre vagy Tibetre gondol, hiszen e területeket az orosz, illetve a kínai nemzet illetékességi körébe utalja. Mindenesetre úgy látja, hogy Amerika iránt túl sokan és a világ túl sok térségében táplálnak „szent gyűlöletet” ahhoz, hogy ezt pusztán az amerikai imperializmussal magyarázhatnánk.

Hanem itt van a harmadik hiposztázis, éspedig „az amerikai messianizmus”. Ennek az a lényege, hogy a világ lakossága rossz és jó fiúkra osztható, és a jó fiúk közé azok tartoznak, „akik bizonyos választási játékszabályok alapján választják ki vezetőiket, sajnálják az indiánokat, mindennél többre tartják az emberi jogokat, ami alatt az amerikai alkotmányban lefektetett elveket kell érteni”. A rosszak közé azok sorolandók − tréfálkozik az elemző −, akik mindezekben a dolgokban kételkednek, illetve megakadályozzák, hogy gyermekeik beleszeressenek a baseballba, valamint az évi Oscar-díj-átadó ünnepségbe.

Szekackij kételkedik abban, hogy az amerikai messianizmus sikeres lehet. A messianizmus ugyanis nagyon sok hit közös tulajdonsága, de közülük csak azok bizonyultak hosszú távon győztesnek, amelyek „meg tudták nyerni a népek lelkét”. Ezzel próbálkozott a messianizmus szovjet változata is. A Szovjetunió összeomlása aztán nagy hiteltöbbletet adott az amerikainak, de ez a hatás csak ideig-óráig tartott. Szekackij szerint ugyanis a szovjet messianizmus sorsa az amerikait is utolérheti. Ha a messianizmus mögött állam áll, nem is akármekkora, „az előbb-utóbb alighanem kijózanító hatással lesz a népekre és a nemzeti elitre”. Így olyan konfliktusok jöhetnek létre, amelyek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek. Ezért írja az orosz filozófus, hogy Amerika-istenség harmadik hiposztázisa a nyitott borotvával rohangáló őrültre emlékezteti.