„Manapság még magas rangú vezetők is olvassák Tocqueville-t Kínában, s ez alól állítólag a leendő miniszterelnök, Li Ko-csiang (Li Keqiang) sem kivétel” − írja a Weekly Standardben Garry Schmitt, az American Enterprise Intézet vezető biztonságpolitika-kutatója és James W. Ceaser, a Virginiai Egyetem politológusa.

Tocqueville műveinek új keletű kínai népszerűségére az ősszel a londoni Economist is felhívta a figyelmet, és magyarázatképpen a 19. századi francia gondolkodónak A régi rend és a forradalom című művére hivatkozott, s benne is arra a szállóige-szerű mondatra, amelyben Tocqueville azt írja, hogy a forradalmak nem akkor törnek ki, amikor a legsúlyosabbak a körülmények, hanem amikor éppenséggel javulnak. „A forradalom szinte mindig olyan rezsimet rombol le, amely pedig jobb közvetlen elődjénél” − fogalmazott Tocqueville.

Schmitt és Ceaser sok korábbi elemzőhöz hasonlóan abból indul ki, hogy a kínai vezetők látják a mai modell korlátait, és aggasztja őket, hogy lassul a gazdasági növekedés. Semmiképp sem szeretnék azonban, ha velük is megismétlődne az, ami Mihail Gorbacsovval megtörtént, aki saját reformjainak esett áldozatául, az általa vezetett világhatalommal egyetemben. A szerzőpáros hivatkozik is ebben az összefüggésben Tocqueville művére, de némileg más összefüggésben. Nem a szállóigévé vált mondatot emeli ki, hanem azt a fejtegetést idézi, amelyben Tocqueville a régi feudális viszonyok megbomlásának következményeit taglalja. Az abszolút uralkodó enyhítette a jobbágyok kötelmeit, de ezáltal csak még fájdalmasabbak lettek a fennmaradók. Továbbá megfosztotta az arisztokráciát politikacsináló szerepétől, s ezután a főnemesség versailles-i dőzsölésben élte ki magát. Ezt a képet hasonlítja a maói idők legsötétebb elnyomásából kiszabaduló, de mégsem szabad kínai lakosság helyzetéhez, illetve a mai kínai újgazdagok fényűző életmódjának társadalmi hatásához.

Schmitt és Ceaser ettől az egy utalástól eltekintve azonban Tocqueville művének egy másik gondolatát igyekszik a kínai helyzetre alkalmazni. Tocqueville ugyanis az önkényuralmat tekintette a fő veszélynek, és a 19. századból nézve egyértelműen ártalmasnak ítélte meg a 18. századi felvilágosult abszolutizmust. Úgy látta, hogy a monarchia azzal ásta meg a maga sírját, hogy XIV. Lajos és utódai centralizálták az államszervezetet, és ily módon felszámolták a helyi autonómiákat, megszüntették azokat a horizontális kapcsolatrendszereket, amelyek lehetővé tették, hogy az alacsonyabb rendű alattvalók részt vegyenek a közügyekben. Tocqueville ezzel nem a forradalmat magyarázza, hanem azt, hogy a forradalom nem tudott demokratikus irányt venni, és önkényuralomba torkollott. Kiveszett a társadalomból az önigazgatás képessége, és emiatt Franciaországban nem érvényesült az amerikai függetlenségi harcot követő államalapításra oly jellemző mérséklet.

Schmitt és Ceaser Tocqueville két említett gondolatát elegyítve állítja párhuzamba a 18. század második felének Franciaországát a mai Kínával. Úgy látják, hogy Mao Ce-tung kommunizmusa volt az a centralizáló hatalom, amely modernizációs szándékkal felszámolta a hagyományos kínai társadalomban még meglévő helyi autonómiákat, s amelynek most forradalomtól kell tartania. A nagy politikai-gazdasági kampányok, a rettenetes áldozatokkal járó Nagy Ugrás, majd a Kulturális Forradalom alapjaiban roncsolta szét a társadalom szövetét, a családot, a vallást, a faluközösségeket. „A különféle lázongásokról naponta érkező hírek hallatán Tocqueville kínai olvasója joggal tarthat attól, hogy a következő Tienanmen téri tiltakozás nagyobb robbanással és halálosabb következményekkel jár majd, mint 1989 júniusának diákmegmozdulásai.”