„A régi ideológusok legalább őszinték voltak a szándékok tekintetében, ellentétben az új 'pragmatistákkal'. A pragmatizmus korántsem azonos az egyenes beszéddel, inkább azt a célt szolgálja, hogy ellehetetlenítse a kritika nyelvét” − írja Alex Worsnip blogjában, a Prospect magazinban.
A cikk apropója Nick Cleggnek, a brit Liberális Demokraták miniszterelnök-helyettesének kijelentése, miszerint pártjának túl kell lépnie az ideológiákon, hogy a meddő dogmatikus viták helyett pragmatikus politikát folytathasson. Worsnip szerint Clegg mondatai jó példái az elmúlt évtizedekben egyre inkább elterjedő ideológiaellenességnek. Ide tartozik David Cameron miniszterelnök kijelentése is, miszerint az izmusok kora lejárt, hiszen minden politikai ideológia lényege szerint szélsőséges.
A szakértői kormányzás pragmatikus hívei azt állítják, hogy a fontos politikai kérdések nem valamilyen átfogó vízió, hanem konkrét, praktikus szempontok alapján válaszolhatók meg: azt a gyakorlatot kell követni, ami a legjobban működik, a legnagyobb hasznot hozza. A baj csak az, véli Worsnip, hogy korántsem egyértelmű, milyen praktikus szempontok érvényesülését tekintjük sikernek. Hogyan határozható meg például a gazdasági fejlődés? Vajon a GDP növekedésével azonosítsuk, vagy egyéb szempontokat, például a társadalmi egyenlőséget is vegyük figyelembe? „Csak akkor tudjuk megítélni, hogy melyik megoldás működik jól, ha rendelkezésünkre áll valamilyen norma a jól működő társadalomról”, vagyis a pragmatikus politikának nincs értelme általánosabb vízió, ideológia nélkül.
A pragmatikus saját értékválasztásait azonban ideológiamentesnek és ezáltal szükségszerűnek, megkérdőjelezhetetlennek tekinti. A kritikát azzal hárítja el, hogy idejétmúlt gondolkodásúnak, netán irracionálisnak bélyegzi. A pragmatikus retorika nagymestere Tony Blair volt, aki a jobb- és a baloldal kettősségének meghaladásaként, illetve a 21. századi kihívásokra adott válaszként tálalta politikáját. Azokat, akik szembeszálltak vele, ideológusnak vagy maradinak bélyegezte.
A pragmatikus politikai retorika ma már minden színben és méretben kapható, jegyzi meg Worsnip. Szocialisták, liberálisok és konzervatívok egyaránt előszeretettel hárítanak el minden kritikát. Különösen gazdasági válság idején hivatkoznak a deficitcsökkentés vastörvényeire. Az aggályoskodókat idealistának (netán demagógnak) nevezik, így aztán nem is kell érdemben megvitatni az általuk javasolt alternatívákat. A politikai pragmatizmus retorikája „lehetővé teszi, hogy a politikusok elnyomják az eltérő véleményeket, és azt is, hogy megkerüljék a kérdést: milyen társadalmat is akarunk” − írja Worsnip.
Hozzátehetnénk, hogy a jelenségre már Carl Schmitt és tanítványa, Reinhart Koselleck is felhívta a figyelmet a hetvenes évek végén. Minél általánosabb kategóriákban fogalmazzák meg a politikusok saját üzenetüket, annál radikálisabban zárják ki a párbeszéd lehetőségét az egyet nem értőkkel. Az ideológiájukat nyíltan vállalók vitatkozhatnak, és engedményeket tehetnek egymásnak. Az emberiség és a jövő nevében fellépők viszont nem köthetnek kompromisszumot, és nem kell tisztelniük kritikusaikat − hiszen azok definíció szerint a haladás kerékkötői és az emberiség ellenségei.