„A tandíjak megháromszorozásának fő indoka a takarékosság volt. A gazdasági miniszter azzal érvelt, hogy az Egyesült Királyság nem szeretne Görögország sorsára jutni” − írja Martin McQuillan, a Kingstoni Egyetem társadalomtudományi karának dékánja a Times Higher Education felsőoktatási lapban.

Nagy-Britanniában ugyanis még az előző évezredben bevezették a tandíjat, amelynek felső határát évente szabja meg a parlament, de kezdetben költség-kiegészítés címén nagyjából évi ezer fontot fizettek a diákok, az idén pedig a 9000 fontos (több mint hárommillió forintos) évi tandíj átlagosnak mondható. Ma már az egyetemi kiadások fedezetének 70 százalékát a diákoktól szedik be tandíj formájában. Mindez szép lassan alakult így, és McQuillannek erről az jut eszébe, hogy a béka, ha forró vízbe dobják, kiugrik, ámde ha fokozatosan melegítik a vizet, akkor megfő.

Görögországban másfél éve szüntelenül zajlik a diákok és a rektorok tiltakozása a felsőoktatási reformtörvény ellen. A kormány áttért a hároméves alapképzést lehetővé tevő bolognai rendszerre és csökkentette az egyetemek autonómiáját. Ráadásul megszüntette az egyetemi menedékjogot, vagyis lehetővé tette, hogy az utcai rongálások és gyújtogatások elkövetőit a campusokon is üldözhesse a rendőrség. Ezzel nagy tabu dőlt le: a katonai diktatúra megdöntéséhez vezető tiltakozás-sorozat ugyanis a műegyetemi lázongással kezdődött 1973 őszén, amely ellen páncélosokat vetett be a katonai vezetés, és harminc diák életét vesztette. Ennek emlékére vezették be az egyetemi menedék intézményét, még 1982-ben.

McQuillan nem tagadja, hogy volna mit reformálni a görög egyetemi rendszeren. Görögországban olyan magas az egyetemisták létszámaránya, mint Finnországban, az Egyesült Államokban és Dél-Koreában, csakhogy igen alacsony a diplomásoké: aránylag kevesen végzik el az egyetemet, igaz, hogy a diplomások nehezen jutnak álláshoz. A brit megfigyelő mindeközben elismeréssel nyugtázza, hogy jóllehet egyre csökken a tanárok fizetése, és általában az egyetemi oktatásra fordítható közpénz, mindeddig szóba sem került, hogy tandíjat szedjenek, „holott ez a neoliberális receptkönyv első oldalán szerepel”.

McQuillannek az a véleménye, hogy válság idején hiba a felsőoktatásnál kezdeni a spórolást, márpedig az egyetemi kiadásokat rendszerint a takarékoskodás legelső áldozatai közé sorolják. Így van ez Nagy-Britanniában is, ahol fokozatosan 4,2 milliárd fontra csökkentették a felsőoktatási közkiadások összegét, miközben a gazdaságélénkítésre 375 milliárd fontot fordítanak az idén. Ráadásul a professzor rámutat, hogy az állami kiadások helyére lépő diákhitel mögött állami kötelezettségvállalás is áll, hiszen a diákhitel kamatkedvezményét a költségvetés fedezi. Természetesen a magánegyetemek hallgatóira is ez vonatkozik. Ilyen hitel Görögországban is létezik, ahol a magánegyetemek többnyire külföldi kézben vannak, és profitjukat, vagyis a diákhitelből származó hasznot, amin jelentős állami támogatás is van, szépen kiviszik az országból. Nagy-Britanniában csak az állami szektorból viszik ki, de az is érdekes fejlemény, hiszen állítólag azért kell a diákhitel, hogy az állam kevesebbet költsön a felsőoktatásra. Nagy-Britanniában egyébként magasabb a tandíj a humán tárgyakat tanító szakokon, mint a természettudományi és a műszaki karokon, Görögországban viszont a kormány nem gondolja, hogy a társadalomtudományok haszontalanabbak volnának, és magától értetődik, hogy McQuillan sem gondolja úgy. A jövőt azonban mind Görögország mind Nagy-Britannia egyetemei szempontjából elég sötéten látja. Úgy fogalmaz, hogy a válság java még hátra van, és a vége nem látható.