„Az új elnök akkor győzhet, ha mer Oroszországra támaszkodni” − írja az Izvesztyijában Makszim Sevcsenko Kaukázus-szakértő.

Január elsején az Oroszországhoz tartozó Dagesztáni Autonóm Köztársaság új elnököt kapott Moszkvától, bár formálisan a helyi parlament választotta meg. Magomedszalam Magomedov korábbi elnök közölte, hogy belefáradt a szüntelen konfliktusokba, és nem képes megbirkózni a feladattal. Sevcsenko szerint nem végzett rossz munkát, de mivel maga is a helyi erős emberek világából való, nem volt elvárható tőle, hogy visszaszorítsa befolyásukat. Ami azt illeti, Magomedovnak már az apja is a kis ország első embere volt. A Szovjetunió bukása után ő lett az Államtanács elnöke, s nem látott más utat, mint hogy a helyi törzsi vezetőkkel kiegyezzen. Így elkerülte a teljes káoszt, viszont meghonosította a klánok uralmát. Sevcsenko azonban abban bízik, hogy fiának utóda, Ramazan Abdullatipov úrrá lesz a lassanként romló helyzeten.

Az orosz lakosság gyakran találkozhat Dagesztán nevével a médiában: időnként tizenhét éves „fekete özvegyek” követnek el öngyilkos bombamerényleteket a metróban, máskor esküvői menet férfitagjai lövöldöznek autókra Moszkvában (az ő szokásaik szerint ugyanis nem illik esküvői menetet megelőzni). Írnak még a moszkvai lapok mindenféle titokzatos muzulmán szektákról, szúfikról és vahabitákról, meg családi klánokról, akik véres harcot vívnak a hatalomért, a befolyásért, közben meg-megölnek néhány szövetségi rendőrt, de azok sem maradnak adósok. Meggyilkolt újságírókban, miniszterekben, bírákban, üzletemberekben sincs éppen hiány. No meg ott vannak a Maseratikban és Ferrarikban közlekedő dúsgazdag dagesztáni klánvezérek; egyikük, Kerimov állítólag épp most kívánja megvásárolni a brazil Kakát a Real Madridtól csapatának, a Mahacskalának. Miközben, jegyzi meg Sevcsenko, Dagesztán a szövetségi állam segélyeire szorul. Kerimov egyébként, a Magomedov fivérekhez hasonlóan jórészt külföldön igyekszik fialtatni a pénzét.

A nem egészen hárommilliós Dagesztánban tizenkét nép él, és többször annyi népcsoport. Valamennyien más-más nyelven beszélnek, s ma a közvetítő nyelv az orosz. A törzsek, a klánok büszkék sikeres fiaikra, a tudásnak, a diplomának, a karriernek nagy becsülete van. Sok dagesztáni diplomás fut be szédítő pályát nagy nemzetközi cégeknél: sajnos Oroszországban nem, jegyzi meg Sevcsenko. Az oroszok lenézik őket. Itt említi meg a szerző, hogy a legutóbbi lövöldözéses moszkvai „dagesküvő” miatt bizonyítékok nélkül indítottak büntetőeljárást a Moszkvai Állami Egyetem legjobb fizika és matematika szakos végzett diákjai ellen. „Gondolom, majd Londonban és New Yorkban látjuk őket viszont. Ott tárt karokkal fogadják őket.”

Sevcsenko ezután azt boncolgatja, milyen ígéretes gazdasági potenciál rejlik Dagesztánban. A mahacskalai kikötőből indulhatna a kazah, a türkmén és az iráni olaj a legrövidebb úton Európába. És az orosz elemző úgy véli, hogy több állam ellenérdekelt lehet ennek az útvonalnak a kiépítésében, és ezért képes előmozdítani a dagesztáni fegyveres összetűzéseket. Az alternatív útvonalak között említi Grúzia, Törökország és Szíria területét.

Abdullatipov jó húsz éve a szövetségi állam szolgálatában áll, volt tárca nélküli miniszter is (az észak-kaukázusi konfliktusok kezelésének feladatával), s vezette a tádzsikisztáni orosz nagykövetséget.

Sevcsenko úgy látja, hogy a dagesztániak belefáradtak a harcokba, szeretnének kikerülni nyomorúságos helyzetükből és Abdullatipovnak ezt kell kihasználnia. Ha szembe mer szállni a széthúzást és a bizonytalanságot előidéző helyi nagyurakkal, a szerző szerint számíthat Oroszországra. Mint Sevcsenko írja: „Ez Dagesztán alighanem utolsó esélye.”