„Spengler művét olyasfajta méregerős gyógyszerhez hasonlíthatjuk, amely megfelelő adagban jótékony hatású, egészben lenyelve viszont életveszélyes” − írja Robert W. Merry főszerkesztő a National Interestben.

A pénzügyi válság hatására egyre terjed a gondolat, hogy a nyugati civilizáció lassan képességeinek határához érkezik, s megindul a hanyatlás útján. A pesszimista elemzésekben természetesen fel-felbukkan Oswald Spengler neve is, aki közvetlenül az első világháború előtt jósolta meg a Nyugat hanyatlását. Merry tudományos értelemben elfogadhatatlannak tartja a néhai német gondolkodó „tántoríthatatlan determinizmusát”, vagyis azt az álláspontját, hogy minden kultúra menthetetlenül azonos pályát ír le. Ugyanígy tudománytalannak látja, hogy Spengler a kultúrák természetét misztikus tényezőknek tulajdonítja. Megfontolandónak véli viszont, hogy Spengler elveti a haladás elvét, amely szerint az emberiség végtelen egymásutánban egyre jobb, fejlettebb társadalmi modelleket hoz létre, melyek egymásból következnek, illetve ezzel összefüggésben tagadja az eurocentrizmust, az európai kultúra és civilizáció egyetemes küldetésének elvét.

Merry nem tud szabadulni attól, hogy Spengler jóslatai szemlátomást tükröződni látszanak a mai társadalomban. Spengler elmélete szerint a kultúráknak van egy termékeny, felfelé ívelő szakasza, majd egy stagnáló, látszólag virágzó, valójában megújulásra már képtelen fázisa, s ez utóbbi óhatatlanul földrajzi terjeszkedésbe, majd „cezarizmusba” torkollik. Ő maga úgy képzelte, hogy Németország lesz a Nyugat utolsó nagy hatalma, amely beteljesíti ezt a sorsot (bár a műve megjelenése után hatalomra jutó nácizmust végül is nem tartotta erre alkalmasnak), de Merry megállapítja, hogy ebben tévedett, s ezt a szerepet ma nyilvánvalóan Amerika tölti be. Már csak az a kérdés, valóban bekövetkezik-e az a bizonyos hanyatlás.

Spengler megjósolta a nagy, globális világvárosok létrejöttét, s azt is, hogy ezek fogják diktálni a művészeti irányzatokat, amelyek elszakadnak majd az ősitől, mely szerinte minden kultúra éltetője. Megjósolta a csökkenő születésszámot is, éspedig a nők növekvő társadalmi szerepe alapján, ami az ő korában még szintén csupán jóslat volt. Megjósolta a pénz növekvő hatalmát, s a politikára gyakorolt egyre nagyobb befolyását. Samuel Huntington maga is hivatkozott Spenglerre, amikor földhözragadt elképzelésnek nevezte azt az elterjedt álláspontot, hogy a nyugati civilizáció immár egyetemes. Csakhogy bármennyire is őt szokás a legutóbbi évtizedek legjelentősebb politikatudósának tartani, az általa bírált nézet nagyobb népszerűségnek örvend. Pedig legszélsőségesebb megnyilvánulásától, Francis Fukuyama elméletétől, miszerint a nyugati modellnek nem maradt versenytársa, azóta maga a szerző is elhatárolódott. Merry megjegyzi, hogy ez a népszerű elképzelés, miszerint a nyugati demokratikus piacgazdaság az emberi fejlődés betetőzése, egyszerre testesíti meg az eurocentrizmust és a haladás elvét, melyet szerinte már Spengler is meggyőzően cáfolt.

Ám Amerikában a két nagy párt egyaránt az egyre kiterjedtebb nemzetközi szerepvállalás híve. A republikánusokra még ma is a neokonzervatív küldetéstudat hat így, a demokratákat pedig az emberi jogok védelme sarkallja. Az eredmény Afganisztán, Irak, Líbia és Szíria. A hanyatló kultúrák terjeszkedési hajlama tehát mintha megvalósulna Amerika politikájában − figyelmeztet Merry. Hát a cezarizmussal hogy állunk? Szerencsére attól messze vagyunk, ámbár az utóbbi időben a kongresszus rovására szinte észrevétlenül nőtt az elnök és a jegybank jogköre. Merry mindkét tendenciát veszélyesnek tartja, de nem hiszi, hogy a hanyatlás elkerülhetetlen végzet lenne. A nép dolga, hogy fenntartsa a régi demokratikus intézményeket, és visszafogja a kormány külföldi ambícióit.