„A 12. évfolyam diákjainak szókincse és egyetemi felvételének esélye között egyenes összefüggés van. Az egyetemi végzettség és a magas jövedelem között ugyancsak” − olvassuk E. D. Hirschtől, a veterán pedagógia professzortól a konzervatív City Journalben.

Az elmúlt két évtizedben minden statisztika azt mutatja, hogy a fejlett országokban nő az egyenlőtlenség, mélyül a jövedelmi szakadék, és Amerikában már arról cikkeznek, hogy leszakadóban van a középosztály. Ennek okát a globalizációban, a technikai változásokban és sokféle társadalmi jelenségben vélik felfedezni, de Hirsch egészen más oldalról közelít. Kimutatja, hogy a középfokú iskolai záróvizsgán az átlagos diák sokkal rosszabbul teljesít, mint ötven évvel ezelőtt. Igaz ez olyan államokra is, ahol gyakorlatilag nem élnek kisebbségek, tehát nem lehet az az ok, hogy hirtelen beáramlottak a középiskolába a hátrányosabb helyzetűek.

Hirsch hipotézise szerint a tananyag a hibás. A harmincas évektől ugyanis Amerikában megváltozott a közoktatás filozófiája. Azelőtt ismeret-centrikus oktatás zajlott, központi tantervek szerint. Akkor azonban felfedezték a problémamegoldó és kritikai készségekre koncentráló oktatást, mondván, hogy az ismeretek elavulnak, el is felejtjük őket, tehát inkább azt kell megtanulnunk, hogyan találhatunk rá az éppen szükséges adatokra és megoldásokra. Továbbá mindebben szabad kezet adtak az iskoláknak. Érdekes módon Amerika régen nem szerepel a közoktatás eredményességét mérő PISA kutatások élvonalában. Dél-Korea, Finnország, Kanada vezeti a rangsort: ezekben az országokban következetes, ismeretalapú, egymásra épülő ismereteket oktató rendszer működik. Negyven éve még Franciaország állt az élen. A múlt század közepén ott is felszámolták a merevnek tartott hagyományos oktatást. Az óvodákban azonban nem. És egy vizsgálat kimutatta, hogy a hátrányos helyzetből induló tanulóknak az óvodában töltött idő függvényében van esélyük a magasabb iskolai régiókba eljutni. Amerikában a középiskolák hátrányos helyzetű diákjai részt vehetnek a KIPP nevű felzárkóztató programban, amely a felsőoktatásra készíti fel őket. Csakhogy a résztvevőknek alig harminc százaléka jut el az egyetemre. Hirsch szerint hatodik-hetedik osztályban kezdeni már késő.

Az első tanácsa tehát úgy szól, hogy az óvodában kell elkezdeni a felzárkóztatást, de ott sem mindegy, milyen módszerrel. Azt a jelenséget, hogy az iskolarendszer csak növeli a hátrányos helyzetűek lemaradását, az evangéliumra utalva Máté-hatásnak nevezik. (Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. M. 25:29.) E jelenségnek az a magyarázata, hogy a hátrányos helyzetű gyereknek csekély a szókincse, és nehezen érti meg a tananyagot. 100 szavas szókinccsel érkezik az óvodába, míg az átlagos gyerek 200 szót használ. Ezt az arányaiban nagy, de számszerűleg csekély különbséget hamar el lehet tüntetni. Az agynak az a része, amely az ismeretek feldolgozásáért felelős, kis kapacitású, folytatja Hirsch, ezért azok tudják jól használni, akiknek nem okoz gondot az összerakandó elemek felismerése. Ezért fontos a nagy szókincs.

Azt eddig is tudhattuk, hogy a szókincs nagysága a leghívebb egyszeri mérőszám, amellyel megjósolható, diplomát fog-e szerezni az érettségiző diák. Most már azt is tudjuk, miért van ez így. Mármost szókincset bővíteni kézzelfogható tárgyismeret révén lehet a legkönnyebben, éspedig oly módon, hogy az ismeretek egymásra épüljenek, és a megtanult kifejezések új és új funkcióban, újra és újra visszatérjenek. A szókincsépítés évtizedes munka, vagyis nincs gyors megoldás. De Hirsch szerint el kell kezdeni, mert csak így valósulhat meg Amerikában az alapító atyák eszménye, az esélyegyenlőség.