„A liberálisok − néhány kivételtől eltekintve − saját elképzeléseik eltúlzott kifejezésének tekintik a kommunista kísérletet, és úgy vélik, hogy a kommunizmus áldozatai egy haladó eszme áldozatai” − olvassuk a Times Literary Supplementben.
A cikk szerzője John Gray , a baloldaliból Thatcher-párti toryvá, majd Blairt támogató új baloldalivá lett, újabban pedig a zöld eszmékkel és a buddhizmussal szimpatizáló angol eszmetörténész. Gray a liberális politikai filozófiák szaktekintélye, Isaiah Berlinről és John Stuart Millről írt monográfiái alapműnek számítanak.
A rövid esszé apropója Vladimir Tismăneanu román politológusnak, a Băsescu elnök által életre hívott, a román kommunista diktatúrát vizsgáló tényfeltáró bizottság korábbi vezetőjének A Gonosz a történelemben: kommunizmus, fasizmus és a huszadik század leckéi című tavaly megjelent könyve. Tismăneanu a kommunista rendszerek és a fasiszta diktatúrák (például a német nemzetiszocializmus) összevetésére tesz kísérletet. Ellentétben azonban számos korábbi munkával, kerüli az áldozatok száma alapján történő ítélkezést. Inkább általánosabb ideológiai és eszmetörténeti szempontú összehasonlítást javasol.
Tismăneanu lényegileg hasonlónak tekinti a két totalitárius irányzatot. Elismeri, hogy a jobboldali totalitárius diktatúrák faji alapon üldözték ellenségeiket, míg a kommunisták inkább osztály- és ideológiai alapon, ami legalábbis elvben lehetőséget hagyott a megmenekülésre. Ám ezen különbség ellenére a totalitárius diktatúrák mindegyike emberi mivoltuktól fosztotta meg ellenségeit, megvonta az alapvető jogaikat és abból indult ki, hogy bizonyos lényegileg idegenszerű embercsoportok elpusztíthatók. A baloldali totalitárius diktatúrák némelyike (például a Ceauşecu-rezsim) nem kevésbé volt etnocentrista, mint a fasiszta kormányok. Mindkettő antiliberális volt, és támogatta a központosítást: a társadalmat, a gazdaságot, sőt még a magánéletet is teljes állami kontroll alá akarta vonni a közösségi célok megvalósítása érdekében. A kommunizmusra és a fasizmusra egyaránt jellemző a vezérközpontúság és a szekuláris vallási dogmatika.
Mindebből pedig az következik, hogy tarthatatlan az a többnyire a liberálisokra jellemző apologetikus álláspont, miszerint a terror csak mellékterméke volt a kommunizmusnak − vonja le a következtetést Gray, hogy aztán így folytassa: „már csak az a kérdés, hogy miért hagyja mindezen tényeket figyelmen kívül oly sok liberális”.
Egyes liberális olvasatok a jobboldali totalitárius diktatúrák eszméit a felvilágosult racionalizmus és az egyenlőség radikális elutasításaként értékelik. A kommunizmus alapvetéseit viszont az emberi egyenlőség eszméjére és a felvilágosodás racionalizmusára vezetik vissza. Ez a megkülönböztetés Gray szerint eleve sántít, hiszen a rasszista nézetek is tudományos köntösbe bújtatva jelentek meg, ráadásul a 19. század liberálisai is gyakran képviseltek szociáldarwinista eszméket.
A liberálisok egy része azért elnézőbb a kommunizmus bűneivel szemben, mert ugyanazon eszmei alapokból indul ki, mint a kommunisták. Mint azt Gray korábbi műveiben többször kifejtette, a liberalizmus univerzalista, konstruktivista változata lényegileg ellentétes az értékpluralizmussal, hiszen feltétlen és megkérdőjelezhetetlennek gondolt erkölcsi elvek alapján akarja felépíteni az igazságos társadalmat. Amiből Gray szerint nemcsak a kommunizmus apológiája vezethető le, hanem a liberális demokrácia szükségszerű történelmi győzelmébe vetett hit is, amely rokon a kommunizmus eljövetelére vonatkozó determinisztikus marxista történelemszemlélettel.