„A városi középrétegek nélkül semmilyen komoly reform nem lehet sikeres” − figyelmeztet Borisz Mezsujev politológus a moszkvai Izvesztyijában március 5-én, hatvan évvel az után, hogy meghalt Sztálin.

Maga is elismeri, hogy az évfordulón megállíthatatlanul követik egymást a történelmi párhuzamok, s többnyire mai politikai elképzelések szolgálatában. Így van ez a jelentős személyiségekhez kötődő évfordulókkal mindig, de ezúttal másvalami is szerepet játszik ebben, éspedig az, hogy Oroszországban ma is „eltávolíthatatlanul ott kísért Sztálinnak, mint az orosz történelem legsikeresebb önkényuralmi kormányzójának alakja”.

Mezsujev nem tartozik Sztálin dicsőítői közé. Ezt azzal adja tudtunkra, hogy mindössze két időszakot emel ki a csaknem harminc éven át tartó sztálini korból, amely dicsőségesnek egyáltalán nem tekinthető: az 1937-es évet, amikor Sztálin, ellenségeinek és ellenfeleinek fogytával már saját táborát tizedelte meg, illetve a háború első hónapjait, amelyekről egykori utóda, Nyikita Hruscsov beszédei nyomán az orosz lakosság is ötven éve úgy tudhatja, hogy Sztálinon ekkor pánik és tehetetlenség lett úrrá. Ezt Mezsujev nem részletezi, szavai azonban éppen ezért azt jelentik, hogy 1941 nyarának iszonyatos veszteségeit magától értetődően Sztálin hibájának tudja be.

A mai helyzettel kapcsolatos történelmi párhuzamot azonban nem a háborús időkben, hanem csak az 1937-es eseményekben véli felfedezni. Természetesen nem a halottak számában, az elnyomás szörnyűségében. Pusztán a hatalom és az új, szovjet városi polgárság viszonyában. Sztálin ugyanis 1937 táján hirtelen fordulatot hajtott végre a rendszerének addigi bázisát jelentő városi középrétegekhez fűződő viszonyában. Mezsujev úgy látja, hogy e középrétegek mindig is idegenkedtek a nagy létszámú és az ő szemükben primitív parasztságtól, s például lelkesen üdvözölték, hogy a Vörös Hadsereg 1921-ben (a 37-ben kivégzett Tuhacsevszkij tábornok parancsnoksága alatt) vérbe fojtotta a tambovi parasztlázadást. Azon kevés esetek egyikével van dolgunk, bár ezt Mezsujev nem említi, amikor a katonaság mérges gázt alkalmazott a civil lakossággal szemben. Az elemző szerint a városiak Sztálinban azt a vezetőt látták, aki vaskézzel védelmezi érdekeiket „a forradalomba beszédített, majd a kolhozosítással megtöretett parasztságtól”. Hogy aztán a forradalmi terror következő áldozata váratlanul ő maga legyen. Ennek következtében Mezsujev szerint egészen az ötvenes évek végének „olvadásáig” a városi szakértelmiség „a fejét is félt felemelni, nemhogy ízléséről, preferenciáiról beszélni mert volna”.

Mármost az elemző szerint a szovjet korszak utáni gazdaságstratégiai fejlemények, akárcsak annak idején a sztálini iparosítás a városi középosztálynak kedveztek: az ő növekedését, sikerességét és befolyását mozdították elő. A kilencvenes és a kétezres évek a topmenedzserek, a jogászok, a közgazdászok és az irodisták nagy korszaka volt. De ez a réteg barátságosan fogadta Putyint, és azt is, hogy véget vetett a közbiztonságot s a tulajdont is fenyegető „anarchiának”. Az elnök aztán mégis szembekerült a városi középosztállyal, de hogy miért és miképp, arra Mezsujev nem ad magyarázatot. Megjegyzi viszont, hogy erre nem lett volna szükség. Annál is kevésbé, mert így nem lesz könnyű rendet tenni a közigazgatásban. Ma ugyanis nagy a korrupció, s ha egy vállalkozó el akar intézni valamit, „ötször annyiba kerül”, mint amennyit megér. Ilyen körülmények között „a pénz nem fog dolgozni”, és nemcsak a kormányzat, hanem az egész ország jó hírét veszélyezteti. Ha pedig a kormány rendet akar tenni, csakis a városi polgárságra támaszkodhat. Ma azonban ez a réteg még az őszintének látszó demokratikus újításokat is megvető szkepszissel fogadja. Például Medvegyev miniszterelnök egyik tanácsadója február végén bejelentette, hogy 2016-ra két „rendszerbe illeszkedő” párt szabad versenyét kívánják meghonosítani, 2018-ra pedig − az orosz történelemben (az 1990-1991-es esetet kivéve) először − a parlamentnek felelős kormányzást akarnak bevezetni. Erre senki sem kapta fel a fejét. Ehelyett az egyik oldalon azzal rémítgetnek, hogy visszatérnek a „37-es idők”, a másik oldalon pedig Sztálin rehabilitációját követelik. Mezsujev szerint azonban, ha Putyin a francia elnöki rendszerhez hasonló „erős demokráciát” akar, akkor mégis csak szót kell értenie a városi középrétegeknek azzal a részével, amely „hajlandó elfelejteni zsigeri ellenszenveit és túllépni önzésén”.