„Két dolog biztos: hogy Washington Korea-politikája kudarcot vallott, illetve hogy a koreai háborúra gondolni sem szabad” − olvassuk a Salonban Tim Shorrock független nemzetbiztonsági szakértőtől és tényfeltáró újságírótól.
Shorrock nem hisz benne, hogy helyi incidenseken túlmutató konfliktus robbanhatna ki az Egyesült Államok és Észak-Korea között, de úgy gondolja, hogy az egymást követő amerikai kormányok hullámzó magatartása okozta a mai feszült helyzetet, amelyben végül is elszabadulhatnak az indulatok.
Először is nem hiszi el Chuck Hagel védelmi miniszternek, hogy Észak-Koreának háborús bevetésre alkalmas atomtöltetei és hordozórakétái lennének. Az észak-koreai kardcsörtetésnek egyetlen oka van: a harmincéves Kim diktátor szeretné, ha Washington elismerné tárgyalópartnernek, márpedig eddig azt tapasztalta, hogy a békülékenység nem vezet célra. Mint Shorrock emlékeztet rá, amikor télen Dennis Rodmann veterán kosárlabdasztár Észak-Koreában járt, Kim azt mondta neki: „Obama hívjon már fel.” (Az észak-koreai katonai kaszt gondolkodásáról nem tudunk sokat, de hogy a csúcson nem csak megvetést éreznek a Nyugat iránt, arról még a magyar segélyszervezetek is értesülhettek. Amikor télen arról tárgyaltak, mire van a legsürgősebben szüksége a súlyos nélkülözéssel küszködő Észak-Koreának, a phenjaniak a gabonaszállítmányok mellé nagy mennyiségben kértek amerikai kosárlabdacipőket, a legdivatosabb fajtából.)
Bill Clinton elnök már csaknem húsz évvel ezelőtt felfogta ezt, és energetikai megállapodást kötött Kim Ir Szennel, a mai diktátor nagyapjával. Közben Dél-Koreában Kim Dzsong Il, az egykor bebörtönzött ellenzéki politikus lett az elnök, s ő megbékélési programot indított útjára: ennek lett tartós eredménye a keszongi ipari övezet, ahol dél-koreai technológiával észak-koreai dolgozók termeltek. (Ezt az ipari parkot Észak-Korea most demonstratíve bezárta.) 2000-ben már az elnök, a hadügy- és a külügyminiszter is fogadta Washingtonban Észak-Korea küldöttét, s Albright külügyminiszter látogatást tett Kim Dzsong Ilnél, aki időközben örökölte a hatalmat apjától. Közel álltak egy olyan megállapodáshoz, amely Észak-Koreának garantálta volna, hogy Amerika tiszteletben tartja szuverenitását, s cserében Phenjan leszerelte volna rakétaprogramját.
Az időközben hatalomra került ifjabb Bush elnök azonban véget vetett ennek, és a 2001-es terrortámadások nyomán még fel is helyezte Észak-Koreát „a garázda országok” tablójára. Az iraki háború és kormányváltás aztán azt üzente Észak-Koreának, hogy rá is hasonló sors várhat. Ráadásul Dél-Koreában is kormányváltás volt, és a konzervatív Ro elnök kihívóbb politikára váltott. 2007-ben Bush elnök enyhített politikáján, s lám, máris meg tudott állapodni a jongbjoni atomreaktor leállításáról.
Obama elnök elvben békülékeny tervekkel érkezett a Fehér Házba, de amikor volt politikusokból álló amerikai küldöttség azt az üzenetet hozta haza Phenjanból, hogy tárgyaljanak a régi alapokon, nem adott választ. Viszont felerősödtek a déli hadgyakorlatok. Ilyen légkörben következett be a tengeri incidens, amelyben hatvan dél-koreai tengerész halt meg, majd a rá következő provokatív hadgyakorlaton állítólag északi vizekre kilőtt lövedékekre válaszolva Észak-Korea civil célpontot támadott egy szigeten, hat ember halálát okozva. Obama szakértői úgy számoltak, hogy Kim Dzsong Il várható halála után úgyis összeomlik a Kim dinasztia uralma. Kim Dzsong Un azonban zökkenőmentesen örökölte a hatalmat, és alighanem meg kellett mutatnia, hogy nem ijed meg a saját árnyékától.
Azóta az űrrakéta fellövése és az atomkísérletek csak táplálták a tüzet, az amerikai-dél-koreai fél pedig úgy érezte, nem maradhat adós a válasszal. Egyre nagyobb erőt összpontosítanak a térségben. Csakhogy James Cartwright tábornok, a nagyvezérkar helyettes főnöke a múlt héten már arra figyelmeztetett, hogy ily módon elszabadulhatnak a folyamatok az ellenőrzés alól. Shorrock szerint ez Dél-Koreának szóló figyelmeztetés volt, és arra utal, hogy az Obama-kormányzat „kezdi felfogni a múlt tanulságait”.