„A jómódú liberális jelöltek mindig nagyon meghökkennek, ha a munkásosztály és a szegények nem osztják a jóléti állam iránti rajongásukat. Miközben radikális középosztálybeli diákok fagyos éjszakákon át tüntetnek az állami egészségügyi rendszer mellett, és baloldali újságírók szívhez szóló cikkekben ecsetelik a jóléti kiadások fontosságát, a kevésbé tehetőseket csöppet sem izgatja a jóléti kiadások csökkentése” − írja Brendan O'Neill libertárius publicista a Telegraphban.
A brit kormány márciusban döntött a szociális juttatások átalakításáról. A javaslat nagy vitákat váltott ki, különösen a hálószoba-adóként elhíresült rendelkezés, miszerint csökkentett támogatást kapnak azok a családok, amelyek esetében az önkormányzattól bérelt lakásokban több hálószoba van, mint ahány tagja a családnak. Különösen nagy felhördülést váltott ki Ian Duncan Smith munka- és nyugdíjügyi miniszter kijelentése. A megszorítások mellett érvelő konzervatív politikus azt mondta, hogy ő meg tud élni heti 53 fontból (18 ezer forint), ami kritikusai szerint nyilvánvaló cinikus képtelenség.
A britek többsége mindennek ellenére elfogadja a reformokat − idézi O'Neill a statisztikákat, amelyek szerint 78 százalék egyetért azzal, hogy a felajánlott álláslehetőséget visszautasító munkanélkülitől vonják meg a segélyt. A szigorúbb leszázalékolási szabályok bevezetését 84 százalék helyeselné. A válság hatására tovább erősödött a szegények jólétiállam-ellenessége. A szegények körében is egyre többen gondolják, hogy nem az állam feladata gondoskodni a munkanélküliekről. Sőt, maguk a segélyezettek többsége is úgy véli, hogy a segélyek csökkentik a munkavállalási kedvet: 2003-ban a segélyezettek 40, 2011-ben már 58 százaléka gondolta így.
A baloldal és a liberálisok mindezt persze értetlenül fogadják − jegyzi meg O'Neill. Hogyan lehet, hogy pont a leginkább rászorulók nem támogatják a jóléti államot? A liberális publicisták az átlagemberek ostobaságával és a jobboldali agymosással magyarázzák a jelenséget, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ráébresszék a szegényeket valódi érdekeikre. George Monbiot baloldali aktivista egyenesen odáig megy, hogy a rabszolgaság örökségeként értelmezi a szegényeknek a jóléti állammal szembeni bizalmatlanságát. A kiszolgáltatottság és jogfosztottság nemzedékeken át hagyományozott emléke bizalmatlanná teszi a szegényeket minden állami hatósággal szemben.
O'Neill szerint azonban mindhiába: a segélyezetteket nem könnyű meggyőzni a jóléti állam előnyeiről, hiszen − ellentétben a baloldali értelmiséggel − a saját bőrükön tapasztalják a visszásságait. Azt, hogy a segélyezettek önbecsülése sérül, és azt is, hogy a jóléti állam az öngondoskodás gyengítésével elsorvasztja a helyi közösségeket és erodálja a társas kapcsolatokat és a közösségi szolidaritást. Ahogyan korábban is, a munkások azt is sérelmezik, hogy jómódú középosztálybeliek és bürokraták akarják megmondani nekik, hogyan kellene élniük és mi lenne nekik a jó.
O'Neill a cikknek a Daily Mailben megjelent hosszabb változatában utal arra is, hogy a jóléti állam visszásságára már Marx is felhívta a figyelmet. Marx valóban úgy gondolta, hogy a polgári demokraták a jóléti állam kiszélesítésével és segélyekkel kenyereznék le a munkásosztályt, ezzel állandósítva a munkások alávetettségét és kizsákmányolását. 1850-ben, a Kommunista Liga Központi Bizottságához intézett beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a kispolgári demokraták együttműködnek ugyan a forradalmi munkásosztállyal a feudalizmus és a tőkések uralmának megdöntésében, ám nem osztályok nélküli társadalmat akarnak, pusztán saját társadalmi helyzetüket javítanák a nagytőkével szemben, ugyanakkor a munkából élők kizsákmányolását nem számolnák fel. Arról azonban O'Neill már hallgat, hogy az idézett szöveg végén Marx arra szólítja fel a proletárokat, hogy utasítsák el a szövetséget a jóléti állam polgári demokrata híveivel, és saját osztályérdeküket követve hozzanak létre önálló pártot a permanens forradalom nevében. Hogy aztán a kommunizmusban végre meghaladhatóvá váljon a jóléti újraelosztás, és mindenki külső bürokratikus kényszer nélkül, önként és dalolva dolgozzon a közösség minden tagja igényeinek kielégítése érdekében.