„Az olasz egyházban alighanem az ország sorsa tükröződik” − olvassuk a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggiától, aki szerint korántsem tekinthető véletlennek, hogy a bíborosok immár harmadszor választottak nem olasz pápát I. Ferenc személyében.

Némi keserűséggel a szavaiban Galli della Loggia arra hajlik, hogy az egyetemes egyháznak bizonyára javára válik a választás, vagyis egyrészt az olasz klérusnak nem lett volna jobb jelöltje Buenos Aires érsekénél, másrészt a világegyház csak hasznát látja, ha csökken az olasz klérus befolyása, bármennyire fájdalmas is ez az olasz megfigyelőnek. Ami azonban ennél fontosabb, a politológus a pápaválasztásban az „olasz hanyatlás” újabb jelét látja. Pedig a katolikus egyház évszázadok óta az egyetlen nemzetközi, sőt, nemzetek feletti intézmény „és micsoda intézmény!”, amelyben az olaszok szakadatlanul központi szerepet játszanak. Már csak azért is, mert a bíborosok közös nyelve ma az olasz: „ez a papok angolja”. De persze történelmi okokból, és a Vatikán földrajzi helyzetéből adódóan is.

Csakhogy az utóbbi évtizedekben az olasz egyház nem sok frissességet mutatott, legalább is vezető képviselői nem jeleskedtek a reménykeltő újítások terén, sőt, mintha beleszürkültek volna az ügyek intézésébe. (Galli della Loggia fiatalságának éveire esik a II. Vatikáni Zsinat, amely egészen új korszakot nyitott, s a korszak két rövid életű, de annál újítóbb szellemű olasz pápa, XXIII. János és I. János Pál nagy hatással volt a kor ifjúságára.) Az utóbbi időben sok rossz hír terjedt el a római Kúriáról, amely a nem olasz pápák alatt „mintha elszabadult volna minden ellenőrzés alól”, márpedig az apparátusban ma is olaszok vannak túlsúlyban (még a vatikáni „miniszterek” fele is olasz).

Galli della Loggia azonban más tényezőket lát az olasz egyház tekintélyvesztése mögött. Nevezetesen úgy gondolja, hogy baj van „a legfelsőbb szintű személyzet minőségével”. Ugyanazt a „kasztos elfajulást” véli felfedezni a klérusban, mint amely „az olasz elit oly nagy részét sújtja”. Úgy véli, az egyházra is jellemző, hogy nem érzékeny a külső visszhangokra, feltűnő jelensége a gerontokrácia, továbbá a simulékonyság és az engedelmesség túlzott szerepe az előmenetelben. Ezek nem egyházi jelenségek, hanem híven tükrözik az olasz vezető osztályok jellemző vonásait. Galli della Loggia valószínűsíti továbbá, hogy az egyházaknak az adókból való támogatása sem szül jó vért, valahogy úgy, ahogy szerinte a pártok állami támogatása is rosszízű kapcsolatrendszert teremt a politikában. (1985-től törvény teszi lehetővé az állampolgároknak, hogy személyi jövedelemadójuk nyolc százalékáról a jogszabályban felsorolt egyházak valamelyikének javára rendelkezzenek.)

Ezeknek a tényezőknek tulajdonítja az elemző, hogy az olasz egyházban, legalább is annak csúcsain ritkák a fontos kérdésekről folyó nyilvános beszélgetések, és hogy nem emelkednek ki olyan személyiségek, akik képesek lennének a külföld figyelmét felkelteni. Hogy mi lenne a megoldás, azt Galli della Loggia nem fejti ki, s ha igaz, hogy az olasz egyház szerepe visszaszorulóban van, továbbá hogy ennek oka az olasz társadalom problémáiban keresendő − akkor nem is igen kínálkozik egyszerű megoldás. Mindenesetre a professzor azt javasolja, hogy legalább a semmitmondó, üres beszédet száműzni kellene az egyház gyakorlatából, s a klérusnak több készséget kellene mutatnia arra, hogy felismerje önnön hiányosságait.

Ebből a szempontból, bármennyire elszomorítja is az olasz elemzőt, hogy nem valamely honfitársát választották pápává, pozitív változást hozhat az új egyházfő közvetlen személyisége és sallangmentes stílusa.