„Kitűnő kísérlet lesz ez. Kiderül belőle, mennyi felelősségérzet van a mai orosz értelmiségben” − írja az Izvesztyijában Borisz Mezsujev politológus.

Liberális körökben óriási felháborodást keltett, hogy az államelnök „feltétlenül szükségesnek” minősítette a visszatérést az egységes történelemtankönyvek világához. A Civil Kezdeményezések Bizottsága nevű ellenzéki tömörülés annak az aggodalmának adott hangot, hogy „a megrendelő nem a szabadság szellemében” fogant könyvet fog készíttetni. Mezsujev érthetőnek tartja a felzúdulást, hiszen az ország történelmi tudathasadásban szenved. Érdekes módon a két egymással kibékíthetetlenül szemben álló orosz történelemszemléletet egy örmény és egy grúz nevet viselő férfiú személyesíti meg: Szergej Kurgijan a „baloldali-pánorosz” szemlélet képviselője egy televíziós vitasorozatban, Nyikolaj Szvanidze pedig a liberális felfogásé. Mezsujev szerint nehéz olyan történelemkönyvet elképzelni, amely a két félnek egyaránt elfogadható, s ugyanakkor magyarázatot próbál adni az események okaira, továbbá értelmezi is a történteket, „egyszerűbben szólva megmondja, ki a hős, és ki a gonosz”. Valószínűbb, hogy valamelyik álláspont felülkerekedik, s a másikat „ízzé-porrá zúzza”. Márpedig aligha a liberális szemlélet lesz a győztes, így hát az ellenzékiek tiltakozása érthető.

Mezsujev mégsem tartja eleve rossz ötletnek az egységes tankönyv gondolatát. A hatalmas, soknemzetiségű Oroszország lakossága „teljesen dezorientált” a tekintetben, hogy mi is hazájának helye a világban. A Szovjetunió összeomlásával, vallja meg a szerző, az ő nemzedéke úgy érezte, hogy az orosz történelemnek vége, és visszamenőleg is a legnagyobb bizonytalanság uralkodott az ország szerepét illetően. „Az új nemzedéknek nem hagyhatjuk örökül ezt az érzést.”

Csakhogy, mint a bevezetőben kifejtette, egységes történelemszemlélet nincs. Itt van például Mihail Gorbacsov legutóbbi kijelentése, hogy tudniillik Oroszországnak új peresztrojkára van szüksége. Putyin pártjának, az egységes Oroszországnak egyik vezetője, Szergej Nyeverov, a Duma alelnöke nyomban felcsattant: még csak az kellene, éppen elég baj volt az eredeti peresztrojkával (vagyis Gorbacsov reformjaival). Mezsujev emlékeztet rá, hogy Nyeverov vezető szerepet játszott a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának bányászmozgalmaiban, és nem munkatáborban végezte, tehát árnyaltabban is gondolkodhatna a peresztrojkáról. A gazdasági és politikai szabadság ugyanis csak úgy magától sohasem jött volna el, és Gorbacsovnak ebben múlhatatlan érdemei vannak. Igaz viszont, hogy a peresztrojka „összeomláshoz vezetett”, folytatja Mezsujev, ami persze kimondatlanul is annyit tesz, hogy Putyin elnök viszont (a kétezres években) helyreállította a rendet az országban. Odáig azonban nem jutottak a dolgok, hogy szilárd demokrácia épüljön ki, legalább is erre következtethetünk abból a költői metaforából, hogy „a szabadság romantikus szakaszának kimerülése után mindmáig nem léptünk vele törvényes házasságra”. A politológus körülbelül ugyanazokat az okokat látja e mögött, amelyek a történelmi vitákat is okozzák. Puskinnál még nem állt egymással ellentétben a szabadság és a birodalom igenlése, azóta azonban az orosz történelemben a kettő hívei engesztelhetetlen ellenségek lettek. És mivel e két törekvést senkinek sem sikerült egyesítenie, mert az óvatos reformerek előbb-utóbb merénylet áldozatai lettek, hát a két tábor próbálkozásai mindig megrekedtek félúton.

Mezsujev ebből minden korábban hangoztatott fenntartása ellenére mégiscsak arra következtet, hogy nincs más megoldás, mint hogy a felek „átnyúljanak” a táborokat elválasztó határvonal felett, és megpróbáljanak közös nevezőre jutni. Nem tartja lehetetlennek, hogy legalább a történelemtankönyv szintjén legitim nemzeti célnak ismerjék el mind a szabadság mind az erős államhatalom ügyét. Ha ez megvan, ebből a szempontból már nem lesz oly nehéz értelmezni a különféle uralkodók és forradalmárok történelmi szerepét, és ily módon kiderül, hogy „az értelmiségi osztály képes-e mégiscsak valamire”.