„Assman maga is felismeri, hogy zsidóellenes sztereotípiák felmelegítésének gyanúja vetődhet rá, mégis az Ószövetségből vett hátborzongató, bár jól ismert leírásokat idézve igyekszik alátámasztani tézisét, miszerint a 'kizárólagos monoteizmus' és a zsákmányszerző erőszak között szerves kapcsolat van” − olvassuk Richard Wolintól, a New York-i Egyetem történelem- és politológiatanárától a Chronicle of Higher Educationben.
Jan Assmann, a Heidelbergi Egyetem 74 éves emeritus professzora ma az egyik legelismertebb egyiptológus. Szűkebb szakmáján kívül azonban a történelmi emlékezet természetéről is magvas tanulmányokat jelentetett meg. Kulturális értelemben − fejtegeti A kulturális emlékezet című, magyarul 2004-ben megjelent művében − az emlékezetben élő kép számít, nem az, ami valójában történt. Következésképp ezért a képért késhegyre menő harc szokott folyni, és az egymással szemben álló felek mindent megtesznek, hogy az ő verziójuk váljon elfogadott emlékezetté a társadalomban, mert ezzel ellenfeleik fölébe kerekedhetnek.
Wolin szerint azonban Assmann maga is efféle emékezetformálásra adta a fejét, amikor az egyiptológia bevett módszertanát elhagyva azt állítja, hogy az Ószövetség nem csupán általában a vallási türelmetlenség, hanem kifejezetten az antiszemitizmus forrása is. Magyarul is megjelent Mózes, az egyiptomi című művében leírja, hogy személyes okok vezetik erre a vizsgálódásra, illetve az a vágy, hogy némi fényt derítsen a német történelem iszonytató korszakára. Ebbeli kísérletében arra a megállapításra jut, hogy a mózesi fordulat, vagyis az egyistenhit az oka mindennek. A pogány politeizmus toleráns volt a más vallások iránt − állítja −, annál is inkább, mivel a hívők más vallásokban is meglelhették egyes isteneik megfelelőjét. Nem úgy a monoteizmus, amely szerint egyetlen isten van, az összes többi bálvány.
2010-ben megjelent Az egyistenhit ára című művében Assmann azt írja, hogy a monoteizmus példátlan kegyetlenkedést és öldöklést zúdított a Közel-Keletre. Ezt bibliai példákkal igazolja, amelyek szerint tízezrek pusztultak el (mellesleg többnyire zsidók) az isteni szabályok megszegése miatt, illetve, mint Mózes V. könyvében olvasható, a Kánaán földjére érkező zsidók azt az utasítást kapják, hogy a meghódított földön élő lelket életben ne hagyjanak. Sőt, Isten és az istenek című művében Assmann odáig is elmegy, hogy a zsidó vallást egyfajta proto-totalitarizmusnak minősíti, mivelhogy az Írás részletesen előírja, hogyan kell az embereknek élniük.
Wolin megjegyzi, hogy az Ószövetségben olvasható vérengzésekre nincs régészeti bizonyíték, a kánaánitákkal pedig békében éltek a zsidók a Szentföldön, tehát a teljes kiirtásuk egyáltalán nem tény. A kutatók általában elrettentő példabeszédnek tartják ezeket a bibliai jeleneteket. Ellenkező előjelűek is vannak bőven, például Noé hét törvénye és Mózes III. könyve az idegenek tiszteletére, a segítségnyújtás kötelességére és felebaráti szeretetre int.
Wolin emlékeztet arra is, hogy az egyistenhit vezeti be a társadalmi igazságosság követelményét, az erkölcsi parancsok egyetemességét, és azt a követelményt, hogy a hívő egy életen át közelítsen az erkölcsös élet eszményéhez. Erről szól a sínai szövetség. Nem kétséges, hogy a Szentírásban egymásnak ellentmondó részletekre lelhetünk, de Assmann egyszerűen elfelejti azokat, amelyek nem illenek a teóriájába.
Ami pedig a nagy egyiptológusnak azt az ambícióját illeti, hogy a nácik antiszemitizmusának eredetét az Ószövetségben keresse, Wolin megjegyzi, hogy a nácik egyáltalán nem a monoteizmus hívei voltak, hanem éppenséggel pogány elveket vallottak: az árja faj felsőbbrendűségéből merítettek indokot az alsóbbrendűnek tekintett népcsoportok elleni terrorra. Ezek után nehéz volna elhinni, hogy bűneikért a pogányságot felváltó monoteizmus a felelős.