„Sajnos a múlt az ellentéteké, és alighanem azoké lesz a jövő is” − összegzi véleményét Alan Wolfe bostoni politológus David Cannadine brit történész legújabb műve olvastán a New York Times könyvrovatában.

Osztatlan múlt című könyvében Cannadine azt állítja, hogy az emberiség már régen nem létezne, ha az ellentétek és a belőlük következő fegyveres harcok magyaráznák társadalmát és történelmét. Marx köztudomásúlag azt gondolta, hogy az osztályellentétek a legfontosabbak, és ezek vezetnek forradalmi változásokhoz, végső soron pedig az osztálynélküli, tehát alapvető ellentétektől és harcoktól mentes társadalomhoz. Cannadine viszont azt bizonygatja, hogy az emberiség alapvetően mindig is képes volt az együttélésre mindenféle ellentét dacára. Sorra cáfolja a háborúk okaként megjelölt konfliktusokat, kezdve mindjárt Marx osztályharc-osztályszolidaritás fogalmával, s mindegyikről igyekszik kimutatni, hogy nem alapvető jelentőségű. Az első világháború és később a hidegháborús szembenállás szerinte egyértelműen cáfolta a marxi elméletet, hiszen a háborúban a munkásosztály különböző nemzetekhez tartozó tagjai egymást ölték, a hidegháború pedig inkább hasonlított a hagyományos nagyhatalmi szembenállásra, mint valamiféle osztályharcra. A vallási ellentétek aránylag ritkán vezettek háborúra, az emberiség története során a különféle hitek többnyire békésen megfértek egymás mellett. Mint Wolfe megállapítja, a nemzeti ellentétek kiiktatása a háborús okok közül már csikorgósabbra sikeredett: a nemzet aránylag új képződmény, s alig kétszáz év után máris háttérbe szorítja a globalizáció, írja Cannadine, de az elmúlt évtizedek nemzeti konfliktusainak tükrében Wolfe-nak ez egyelőre merész állítás.

Cannadine nem említi Huntington híres elméletét, miszerint korunkban a civilizációk csapnak össze, de kétségbe vonja a civilizáció fogalmának értelmét. Úgy véli, hogy ez a szó nem szabatosan meghatározott társadalmi valóságot fed le, hanem önkényesen csoportosítja a történelmi-társadalmi tényeket. Wolfe túl szépnek találja Cannadine elbeszélését. Régi konfliktusok kiújulhatnak, újak keletkezhetnek, nem tudhatjuk mikor. Például a nyugaton mélyülő jóléti szakadék az osztályharc éleződéséhez vezethet, a vallási gyűlölet pedig nagyon is kézzel fogható valóság napjainkban.

Egy másik újító szellemű konfliktuskutató, az MIT „saját nevelésű” tanára, a görög származású Fotini Christia saját terepmunkájára és helyi fegyveres konfliktusok adataira támaszkodva azt állítja, hogy ami etnikai vagy vallási alapú háborúnak látszik, a gyakorlatban többnyire nyers hatalmi harc. Erről szóló könyvét (Polgárháborús szövetségalakítás) Thanassis Cambanis, a liberális Century Foundation munkatársa, a Hezbollahról szóló sikeres könyv szerzője ismerteti a Boston Globe-ban. Christia diákkorától kezdve tanulmányozta az afgán hadurak életét, újabban pedig a szíriai lázadás résztvevőinek indítékait kutatja.  Mindenütt azt tapasztalta, hogy a fegyveres összecsapásokban részt vevő klánok, csoportok túlságosan gyakran váltanak szövetségest ahhoz, hogy eredeti magyarázatukat, amely lehet nemzeti, etnikai vagy vallási, komolyan lehessen venni. 53 további polgárháború résztvevőinek adatait elemezve Christia úgy látja, hogy a helyi vezetők önnön pozíciójuk megszilárdításáért küzdenek, és ennek megfelelően keresnek szövetségeseket maguknak. Nem feltétlenül, sőt nem is jellemzően a legerősebb csoporthoz csatlakoznak. Inkább azt választják ki, amelyiknek a legnagyobb szüksége van rájuk, s ez leggyakrabban nem a legerősebb. Ebben a törekvésükben semmi gondot nem okoz nekik, ha az előző szövetségest el kell hagyniuk, akár a közös ideológiával egyetemben. Majd választanak egy másikat, a magyarázatnak úgyis csupán annyi szerepe van, hogy lelkesítse a harcosokat.

Cambanis azért tartja fontosnak ezeket a megállapításokat, mert ha igaznak bizonyulnak, akkor az Egyesült Államoknak alaposan felül kell vizsgálnia eddigi politikáját. A polgárháborúknak ugyanis gyakran csak külföldi beavatkozás vet véget, s manapság ez majdnem automatikusan amerikai béketeremtést jelent. Ha Christiának igaza van, akkor nem a boszniai vagy az iraki etnikai szegregáció mintájára kell a rendezést elképzelni, hanem a helyi vezetők pozíciójára kell nagyobb gondot fordítani.

Mindenesetre, mint Cambanis írja, még az MIT-n is sokan szkeptikusak Christia felfedezésével szemben. Egykori szakdolgozat-vezetője, Roger Petersen Kelet-Európa-kutató például egyértelműnek tartja, hogy a mai konfliktusokban igenis nagy szerepet játszanak az etnikai és a vallási tényezők.