„Ma a muszlim és a kelet-európai bevándorlókkal kapcsolatban fogalmazzák meg a korábban a zsidók, majd a dél-ázsiai és karib-tengeri bevándorlók ellenében felhozott érveket” − olvassuk Kenan Malik recenzióját David Goodhartnak a Metazinban már ismeretett könyvéről, amelyben a baloldali szerző a jobboldali javaslatoknál is szigorúbb bevándorlás-politikát szorgalmaz a brit kultúra értékeinek és a munkásosztály érdekeinek védelme érdekében.
Malik tételesen cáfolja Goodhart következtetéseit. A kormány egy korábbi jelentése szerint a bevándorlás az átlagbérek emelkedéséhez vezet (igaz, a legalacsonyabb fizetésűek körében kismértékű csökkenést okoz). Nem igaz az sem, hogy a migránsok megterhelik a szociális ellátórendszert: a bevándorlók kisebb arányban igényelnek segélyeket, mint a britek. A sokat kárhoztatott kelet-európai vendégmunkások között különösen alacsony a szociális juttatást igénylők aránya: a kelet-európaiak 30 százalékkal többet fizetnek be adó és járulék formájában, mint amennyivel a közszolgáltatásokból részesülnek.
A gazdasági érvek mellett Goodhart a brit kultúra és szokások hanyatlására hivatkozva javasolja a bevándorlás korlátozását. Malik szerint Goodhart bevándorlás-ellenes érvei a korábbi rasszista előítéleteket elevenítik fel. A századelőn a konzervatív Balfour miniszterelnök az európai zsidóktól féltette a brit nemzetet. 1903-ban egy felsőházi bizottság jelentése így fogalmazott: „London egyes részeit Jeruzsálemnek lehetne hívni.” William Eden Evans-Gordon egy parlamenti felszólalásában az arzénhoz hasonlította a zsidókat: kis mértékben elviselhetőnek, ám nagy koncentrátumban halálos méregnek nevezve őket. A háború után a konzervatívok − Enoch Powell-lel és Margaret Thatcherrel az élen − a dél-ázsiai és a karib-tengeri bevándorlóktól féltették a brit életformát. A hetvenes évek baloldali kormányai alatt előfordult, hogy a beutazó ázsiai nők szüzességét is vizsgálták. Ma pedig a muszlimok és a kelet-európaiak az előítéletek céltáblái.
Malik elismeri, hogy a bevándorlás társadalmi és kulturális változásokat idéz elő. Csakhogy nem pusztán ez magyarázza Nagy-Britannia átalakulását, hanem a belső fejlődés is. A hagyományok átalakulása bevándorlás nélkül is teljesen normális és hétköznapi dolog. Goodhart persze igyekszik mindent a migrációra fogni, akár a tények meghamisítása árán is. Egy helyütt például azon kesereg, hogy az egyik dél-londoni tejüzem helyén ma mecset díszeleg, hozzátéve, hogy a bevándorlók nemcsak a régi életformát szorították ki, de munkahelyek százai is elvesztek a mecset miatt. Goodhart éppenséggel csak azt felejti el megjegyezni, hogy a tejüzem közel tíz évvel a mecset megnyitása előtt ment csődbe, és a környéken nem a brit idill uralkodott, hanem drogosok tanyája volt, mielőtt a mecset megnyitásával megindult a rehabilitációja. Ráadásul általánosságban az sem igaz, hogy az etnikai elkülönülés mindenhol nő. Mint ahogyan az sem, hogy az őshonos londoniak kizárólag a bevándorlók miatt költöznek el a városból.
A marxista Malik maga is elismeri, hogy a multikulturalizmus súlyos problémákat okoz: a különbözőség hangsúlyozása a fundamentalista radikalizmusnak kedvez − figyelmeztet. A bajok azonban nem a szigorúbb szabályozással oldhatók meg. A bevándorlók elkülönülését mindenekelőtt a multikulturális kisebbségi jogok okozzák: a kulturális hagyományok kollektív elismerése gyengítheti az újonnan érkezők integrációját.
A baloldali politikusok azt hiszik, hogy reménytelen a bevándorlással kapcsolatos irracionális félelmek letörése, és mivel nem akarják, hogy híveik a szélsőjobboldalhoz pártoljanak, maguk is átveszik a radikálisok nyelvét, tovább erősítve ezzel az előítéleteket − véli Malik.