„Az állami nyugdíjrendszernek az a dolga, hogy a nyugdíjasok és az aktív népesség életszínvonala egyenértékű legyen” − írja a Le Monde-ban két közgazdász, Gérard Cornilleau és Henri Sterdyniak, mindketten egy nagy politikai kutatóközpont, az OFCE munkatársai.
Ha ez a dolga, hát aligha fogja teljesíteni, mondhatjuk a Le Monde-ban e témában megjelent öt tanulmány olvastán. Az öt között csak egy akad, amely úgy látja, hogy a rendkívül nagyvonalú, de azért a korábbi munkajövedelmet nem biztosító nyugdíjrendszer vívmányaiból semmit sem kell lefaragni, és az olvasó meglepetésére, az OFCE dolgozata is a többségi táborba tartozik.
Egyedül a radikálisan globalizációellenes ATTAC mozgalom és a vele szoros kapcsolatban álló Copernic (Kopernikusz) Alapítvány három tagja, Jean-Marie Harribey, Pierre Khalfa és Christiane Marty által jegyzett elemzés állítja, hogy ha két százalékponttal megemelnék a munkaadói hozzájárulást, máris alig maradna valami a deficitből. Szerintük az osztalékokat kellene megcsapolni, s ez nem érintené a beruházásokat, hiszen azokat nem az osztalékból finanszírozzák, vagyis a nyugdíjrendszer több pénzhez jutna, és mégsem romlana a francia gazdaság versenyképessége.
Itt az okozza a gondot, hogy a nyugdíjjárulék munkaadói része nem származhat az osztalékból, hanem a költségek között kell szerepelnie, hiszen a kifizetett bérrel kell arányosnak lennie, nem az osztalékkal. Nem beszélve arról, mi lenne a teendő ott, ahol nem fizetnek osztalékot. A másik négy tanulmány nem is ezen a nyomvonalon halad. Mind a dolgozói nyugdíjbefizetések és a nyugdíjkifizetések arányáról szólnak, adottnak veszik, hogy a kettőnek belátható időn belül egyensúlyba kell kerülnie, s a nyugdíjrendszer nem fokozhatja az államháztartás hiányát. Az Európai Bizottság 2013. májusi jelentése a Franciaországnak címzett ajánlások között szerepeltette is a nyugdíjrendszer reformját, de erre François Hollande elnök éles elutasítással reagált. Közben azonban a nyugdíjreform vitái tovább folynak.
A Kopernikusz Alapítvány munkatársainak álláspontjához a négy további tanulmány szerzői közül az OFCE két említett kutatója áll a legközelebb. Mindkét tanulmány azt ajánlja, hogy a kormány mindenekelőtt a növekedéssel törődjék. Az a gondolatuk viszont nem szerepel a „kopernikuszosok" dolgozatában, hogy a növekedéstől lesz elég munkahely ahhoz, hogy a nyugdíjkorhatárt ki lehessen tolni a mostani 60 évről 65-re, mégpedig anélkül, hogy a munkában maradó idősebbek a fiataloktól vegyék el a munkahelyeket. Az OFCE közgazdászai szükségesnek tartják a hosszabb járulékfizetést, a „kopernikuszosok” viszont nem.
Az IRFAP agytröszt igazgatója, Agnès Verdier-Molinié és az intézet lapja, a „Société Civile” (Civil társadalom) főszerkesztője merész javaslattal áll elő: szerintük fel kellene számolni a magánszektor és az állami alkalmazottak nyugdíjrendszere közti különbséget. Azonos jövedelem és járulékfizetés esetén harminc százaléknyi különbség is lehet ugyanis a nyugdíjak összegében − az állami alkalmazottak javára. Ha ezt a különbséget megszüntetnék, máris egyensúlyba kerülne a nyugdíjkassza. Ez persze egyszerre nem lehetséges, hiszen szerzett jogokat érintene, ezért ők is javasolják a nyugdíjkorhatár kitolását. Éspedig végül 67 évre, de már 2025-re bevezetnék a 65 éves nyugdíjkorhatárt.
A Montaigne Intézet (a szerzők nevét nem közlő) tanulmánya az állami nyugdíjkedvezmények fokozatos csökkentését javasolja, és 43 évi munkaviszony meglétét írná elő a nyugdíjba vonulás feltételéül. Túlzottnak tartják, hogy a nyugdíjkiadások a GDP 13,8 százalékát teszik ki (Magyarországon is nagyjából ennyit), és azt javasolják, hogy a nyugdíjakat az inflációval egyenes arányban emeljék, de ha a nyugdíjalap deficitje egy bizonyos szintet elér, akkor csak kevesebbel. Hollande elnök tehát nagyjából csak népszerűtlen és még népszerűtlenebb változatok között választhat.