„Európa olyan helyzetbe került, amelyből nincs kiút” ­– írja az Izvesztyijában Eduard Limonov író, a Nemzeti Bolsevik Párt alapító elnöke.

Limonov párizsi emigrációjából hazatérve két évtizede alapította mozgalmát. Programjának ma is érvényben lévő célja, hogy Európa és a volt Szovjetunió területe orosz vezetéssel egyesüljön, de olyan részletekre is kiterjed a pártprogram, mint hogy a férjnek joga legyen nem odafigyelni felesége beszédére, ha nem akar. A délszláv háborúk idején a boszniai szerbeket támogatta, később a Moldováról leváló orosz lakosságú Transzdnyisztriát, majd a Grúziától elszakadó Abháziát. Ebben a kormány is egyetértett vele, mégis megjárta a börtönt terrorcselekmény előkészületének vádjával, majd az új évezredben szembefordult az idegengyűlölettel és az antiszemitizmussal, és részese lett a Garri Kaszparov volt sakkvilágbajnok vezette ellenzéki szövetségnek, az Egységes Civil Frontnak.

Ezúttal arról értekezik, hogy az elmúlt hetek európai merénylői mind afrikai származásúak voltak, és mind katonákat támadtak és öltek meg, ez pedig őt a második világháborús partizán-hadviselésre emlékezteti. Mármost azzal szemben, mint írja, a világ minden rendőrsége tehetetlen. A hagyományos európai terrorista szervezetek, , a németországi Vörös Hadsereg Frakció az olaszországi Vörös Brigádok néhány tucat emberből álltak, s a rendőrség, legalább is Limonov így látja, gyorsan semlegesítette őket. Egészen másként áll a dolog a sokmillió afrikai és ázsiai bevándorlóval, akiknek többsége iszlám hitű, márpedig ez a szerző szemében egyúttal kultúrát, párthovatartozást, szembenállást is jelent. „Ez a vonat már elment – írja Limonov –, a 15-20 millió muzulmán bevándorlótól Európa nem szabadulhat meg.”

És mit tesz eközben Európa? Úgy tesz, mintha mi sem történt volna. François Hollande francia elnök éppen most írta alá a melegek házasságát lehetővé tévő törvényt. „Franciaországnak már csak ez hiányzott!” Nem mintha a melegek oly nagy választói réteget alkotnának ­– folytatódik az okfejtés. Limonov máshol keresi a magyarázatot. „Az európai államok mindegyikében számszerűleg kis létszámú elit tukmálja rá a nagy többségre a korlátlan emberi jogok elméletét, a baloldali progressziót és a demokratizmust.” Pedig Limonov szerint ma a nagy többség éppen hogy hagyományos módon, a maga előítéleteit követve szeretne élni. Mert „mi is végső soron az idegengyűlölet, ha nem az idegenektől félő nép felfokozott önvédelmi ösztöne”?

Franciaországban, olvassuk tovább Limonov fejtegetését, két lehetőség van. Ha Hollande elnök akarata érvényesül, akkor olyan létforma alakul ki, mint amely „Szodoma és Gomorra, valamint Pompeji pusztulását okozta”. Ha viszont a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pené, akiről Limonov elismeri, hogy „gorombán és nem mindig sikeresen” lépett fel, akkor az állam bizalmatlan és elővigyázatos lesz az idegenekkel szemben. Limonov szerint a jövőben egyre több lesz a francia politikában a „lepenizmus”, az „hollandizmus” pedig egyre kevesebb. Sőt, „a muzulmán bevándorlás nyomása alatt” Európában mind keményebb kezű rendszerek jelennek meg a jövőben. A demokrácia alkotóelemei egymás után tűnnek majd el a színről, amit Limonov, mint írja, nem tekint jó hírnek: „Nincs ebben semmi jó, de így lesz, nem másként.” A demokrácia normái nem maradnak fenn, az emberi jogok fokozatosan lefoszlanak Európa testéről „mint a száraz bőr”, és végül „a tősgyökeres európai népek túlélése érdekében” elsöpri őket a jövő.

Limonov megállapítja, hogy az európai modell válságban van, és a rendszer perifériáin, Görögországtól Portugáliáig súlyos helyzet alakult ki. A nehézségek fokozódni fognak, és ezért az európaiak, ha a haladásról nem akarnak lemondani, kénytelenek lesznek „távol tartani a bevándorlókat a haladás vályújától”. Limonov végső jóslata ezek után így szól: „Mintegy tíz éven belül kellemetlen típusú nacionalista rendszerek jönnek létre Európában.” És jóllehet a szerző éppen az orosz nemzeti bolsevik párt vezére, azt írja, hogy nem örül majd ezeknek a változásoknak.