„Egy kicsi Orwell, egy kicsi Huxley, egy kicsi Mártix” – adja meg Andrew O’Hehir az amerikai disztópia receptjét a Salonban, de mint hamar kiderül, más negatív utópiák is szóba jönnek.

A nemzetbiztonsági törvényt, amely igen tág jogosítványt ad a mostani botrányban érintett Nemzetbiztonsági Hivatalnak, az NSA-nek, 2001 szeptemberének terrortámadásai nyomán alkották, de O’Hehir szerint a korlátlan információra törekvő állam valójában a hidegháború korából származik. Eredete szerinte akár egészen az atombomba körüli kémháborúig visszavezethető, de 1961-ig mindenképpen. Akkor ugyanis Dwight Eisenhower, a távozó elnök búcsúüzenetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a „hadiipari komplexum és a tudományos-technológiai elit” jövendő koalíciója katasztrofális hatalmat hozhat létre és adhat rossz kezekbe. „Résen lévő és jól tájékozott állampolgárokra lesz szükség ahhoz – jövendölte –, hogy ne sodorja veszélybe szabadságjogainkat és demokratikus rendszerünket.” O’Hehir nem állítja azonban, hogy ez a jövendölés vált valóra. A legnépszerűbb értelmezés szerint Orwell 1984 című híres disztópiája ölt testet a mindentudó hatóságban. A botrány kirobbanása után azonnal napvilágot láttak az első Orwell hasonlatok, és az 1984 legújabb kiadása másnap hetvenszer annyi vevőre talált, mint az előző 24 órában. Szerzőnk azonban nem tartja pontosnak ezt a párhuzamot. Orwell kényszerről, rabszolgaságról, nyomorról ír könyvében. Ráadásul a két irányba is működő televíziókészülék, amely az ő korában a képzelet világába tartozott, elbújhat a mai megfigyelők rendelkezésére álló műszaki lehetőségek mögött. Huxley disztópiája, a Szép új világ éppen az adatgyűjtési botrány kapcsán talán egyedül O’Hehirnek jut eszébe. De őt is csupán abban az értelemben emlékezteti a mai Amerikára,  hogy az emberek a fogyasztás kedvéért sok értékről lemondanak, s lemondanak egyúttal az autonómiájukról is – legalább is részben. Természetesen azonban szó sincs a magántulajdon megszüntetéséről, sem központilag igazgatott gazdaságról, szóval inkább csak a republikánus jobboldal radikálisai terjesztik Obamáról, hogy Huxley disztópiáját akarja bevezetni. O’Hehir viszont inkább a baloldali hagyományt követi a botrány értelmezésében. Azt írja, hogy a végrehajtó hatalom és a „hadiipari komplexum” soha nem látott mértékben terebélyesedett el Eisenhower óta, és egyre több láthatatlan hatalomra tett szert. Ennek egy részére most fény derült az adatgyűjtési leleplezések révén, de továbbra is egész kormányhivatalok vannak, amelyeknek feladatát, sőt, még nevét sem ismeri a közönség, s egyre több az olyan program, amelyeknek finanszírozását úgy szavazza meg a törvényhozás, hogy nem tudja, mire is költik a közpénzt. A szerző nem árulja el, honnan lehet tudni e titkos intézményekről. Viszont Orwell egy 1946-os írását idézi: ebben egy olyan jövendő társadalom rémképe sejlik fel, amelyben a két évvel később, az 1984-ben leírt központosított rendszert „menedzserek” vezetik, s amelyben nem országok, hanem világrészek állnak egymással szemben és egyúttal harcban az erőforrásokért: Európa, Ázsia és Amerika. Ez már megmozgatja O’Hehir fantáziáját, hiszen ma is efféle, hárompólusú világ kezd kibontakozni.

A nagy Orwell-divat legnagyobb ellenfele Daniel J. Solove washingtoni jogászprofesszor, aki a józan észre apellál a tetszetős, de felületes párhuzamokkal szemben. Hiszen mindenki tudhatja, hogy a nagyszabású adatgyűjtés nem jelent megfigyelést, márpedig Orwellnél arról volt szó, hogy a Nagy Testvér le nem veszi a szemét a polgárról. Az amerikai nemzetbiztonsági rendszer olyan adatokat gyűjt és tárol, amelyeket a polgárok többnyire egyáltalán nem akarnak titkolni. Nem is véletlen, hogy az amerikaiak nagyobbik fele helyesli az adatgyűjtést. Több mint hatvan százalékuk pedig fontosabbnak tartja a terrorelhárítást a személyes adatok védelménél. Solove azonban nem tartozik közéjük. Szerinte az ember egyáltalán nem tudhatja, mik a hivatal céljai azzal a sok adattal, és semmiképp sem képes ellenőrizni a tárolt információk felhasználását. Solove szerint már az is aggályos, hogy az adatok tárolásának nincs időkorlátja. Emiatt őt Kafka művére, A perre emlékeztetik a történtek. Már csak az amerikai K. úr felmutatása van hátra. Azt ugyanis Solove sem állítja, hogy az amerikai polgárt naponta teljesen ismeretlen okból perbe fogják.