„Jól működő családok híján gazdaságunk összeomlik" - írja a Democracy magazinban Heather Boushey, a Demokrata Párt baloldalához, közelebbről Hillary Clinton volt külügyminiszterhez kötődő washingtoni közpolitikai intézet, a Center for American Progress vezető közgazdasági elemzője.
A Democracy konferenciát rendezett a válság után követendő új stratégiáról. Ennek az lenne a lényege, hogy szakítson a „kínálati oldali" gazdaságpolitikával, amelyről ellenfelei azt állítják, hogy a legmagasabb jövedelműek további gazdagodását tekinti fő céljának. A folyóirat most az egymást követő előadásokból szerkesztett cikkeket közöl.
A „kínálati oldal" jelentőségét elvben nem szokás tagadni, hiszen nem kétséges, hogy a fogyasztás tartósan csak a gazdasági növekedés nyomán emelkedhet. Ma azonban „kínálati oldali" gazdaságpolitikán azt értik, hogy a kormány a rendelkezésére álló erőforrásokkal akár a jóléti kiadások rovására is a vállalkozásokat igyekszik ösztönözni, abban bízva, hogy a jólét majd követi a gazdasági növekedést. Ennek a politikának alacsony vállalkozási és alacsony progresszivitású jövedelemadó felel meg, továbbá a szociális kiadások visszaszorítása és a munkaadókra vonatkozó munkaügyi szabályozások lazítása.
A baloldali közgazdászok ezt a felfogást tekintik a legutóbbi pénzügyi válság fő okának. Az elmúlt évtizedekben egyre szélesebbre nyílt a jövedelmi olló, és az átlagos jövedelmű rétegek előbb a nők munkába állásával, majd súlyos eladósodás révén tudták csak elérni a kívánt fogyasztási szintet. Amikor aztán soraikban aratni kezdett a munkanélküliség, egyre többen váltak képtelenné a hitelek törlesztésére. Ettől pukkant ki az ingatlanbuborék, s így lett egy szokványos gazdasági visszaesésből pénzügyi válság. A Democracy magazin hipotézise szerint a középosztály helyzetére fókuszáló gazdaságpolitika volna a megoldás, és a lap olyan szakértőket kért fel hozzászólásra, akik ezt az álláspontot konkretizálják a gazdaság és a társadalom különböző szektoraira. Boushey a családpolitikát választotta témájául, mondván, hogy a családok helyzete döntő a fogyasztás alakulása szempontjából, s mivel a családok „termelik újra és állítják elő" a jelen és a jövő humán erőforrását. Márpedig hosszú távon, mint írja, a növekedés a humán tőke minőségétől függ.
Boushey kimutatja, hogy a modern család nagy problémájának megoldására, a munkahelyi és az otthoni teendők összehangolására csak a magasabb jövedelműek képesek nagyobb áldozatok nélkül. Részletes adatokat közöl arról, hogy a magasabb jövedelműek könnyebben elszabadulnak a munkahelyükről, ha valamilyen családi ügyben teendőjük akad, nagyobb arányban kapnak fizetett szabadságot, fizetett betegszabadságot és szülési szabadságot. A megoldást abban látná, ha valamilyen automatizmus lehetővé tenné, hogy a termelékenység emelkedésével arányosan nőjenek a bérek. Szerinte ennek elmaradása hozta nehéz helyzetbe a családokat, és ez okozta a középosztály eladósodását, következésképp a pénzügyi válságot. Arról nem esik szó az elemzésben, hogy a magasabb bérszínvonal milyen hatással lenne a munkanélküliségre, pedig első pillantásra elég egyértelműnek látszik, hogy ettől még több munkahelyet telepítenének külföldre. A család humántőke-gondozó szerepével kapcsolatban Boushey azt sürgeti, hogy végre törvényben köztelezzék a munkaadókat bizonyos mennyiségű minimális fizetett szabadság kiadására rendszeres évi pihenés céljára, illetve betegség és gyermekápolás esetére. Ezen kívül megfontolandónak tartaná, hogy a családos emberek munkabeosztása tervezett, s ezzel családi életük tervezhető legyen. Ez ma már nem utópia Amerikában sem, hiszen legalább is a fizetett szülési szabadsághoz, betegszabadsághoz, illetve a rendes évi szabadsághoz való jogot már több államban és városban, például New Yorkban és Washingtonban is jogszabályba foglalták.