„Egyszerűen példátlan és megalázó, hogy az Egyesült Államok Snowden kiadatását követeli” – írja az Izvesztyijában Borisz Mezsujev politológus.

Először is a két ország között nincs kiadatási egyezmény, de Mezsujev biztos benne, hogy Snowdent akkor sem lenne szabad kiadni, ha létezne. Eddig még senkinek nem jutott eszébe, hogy szökött kémeket kérjen ki más országokból. A Szovjetunió és Amerika kapcsolatainak történetében számos kémcsere volt, de mindenki a saját kémeit kapta vissza ilyenkor. Az szóba sem jöhetett, hogy a másik átálló ügynökeit kiszolgáltatták volna, már csak azért sem, mert a másik félnek eszébe sem jutott kikérni őket. Az amerikai követelés Mezsujev szerint nagyobb súlyú újdonság, mint a kiszivárogtatások és leleplezések, amelyek miatt Snowdent körözik. Amerika ugyanis azzal kísérletezik, hogy új jelleget adjon a két ország kapcsolatainak, ahogy korábban, amíg Snowden Hongkongban volt, a kínai–amerikai kapcsolatoknak is. E követelés ugyanis azt jelenti, hogy ezek az országok másodrendűnek számítanak, és „a világbirodalom titkosszolgálatainak érdekeihez kell igazodniuk”. A kormánypárti lap szerzője felháborítónak tartja, hogy az orosz liberálisok Snowden kiadatását sürgetik, miközben sok amerikai liberális hősként ünnepli a kiszivárogtatót.

Éppenséggel Oroszországban sem minden liberális híve a kiadatásnak. A Novaja Gazetában például Ilja Milstein kifejezetten jogsértőnek tartja, hogy az amerikai hatóságok gyakorlatilag minden elektronikus levelezést és minden telefonbeszélgetést rögzítenek. Mindenesetre úgy gondolja, hogy a célok és az eszközök viszonyáról ősidők óta folyó vita nincs azzal lezárva, hogy jó célt nem szabad rossz eszközzel szolgálni. „Mert igenis fontos, hogy mi a cél.” Ha a terrorizmus feltérképezése céljából folyik adatgyűjtés, az mégiscsak más, mintha Amerikában azért gyűjtenének minden elérhető adatot a hatóságok, hogy aztán az ellenzéket meg tudják szorongatni. Márpedig ez utóbbi cél egyáltalán nem áll távol a kínai és az orosz szolgálatoktól. Amerikában a polgár, aki immár tudja, hogy elektronikusan hozzáférhető adatai ott vannak a hatóságnál, aligha gyanakszik arra, hogy az ő beszélgetéseit és levelezéseit akarják megismerni a szolgálatok. Az orosz polgár ebben egyáltalán nem lehet biztos. Ha pedig így van, folytatja Milstein, akkor igencsak furcsa, hogy Snowden éppen e két országban keresett menedéket. Mióta az oroszok az eszüket tudják, a szabadságot mindig a Nyugat felé keresték, és ez még ma is így van. Snowden tehát menetiránnyal szemben közlekedik. „Ha az amerikai menekült Oroszországban választja a szabadságot, hamar megbánhatja.”

Mezsujev viszont az amerikai polgár jogos érdekeit sem látja biztonságban. Úgy gondolja, hogy a valódi egyéni szabadságjogok némelyike csak akkor érvényesülhet, ha az egyik titkosszolgálattal szemben ott áll egy másik, nála semmivel sem kevésbé hatalmas és technikailag semmivel sem fejletlenebb szolgálat. Illetve, ha az a másik szolgálat védelmébe tudja venni az olyan embert, aki az egyik jogellenes tevékenységét leleplezi. „Ezért aztán a világszabadság ügyét egyáltalán nem a liberálisaink védelmezik, akik amiatt aggodalmaskodnak, hogy ’valamilyen ügynök kedvéért’ veszélyeztetjük az orosz–amerikai kapcsolatokat” – írja Mezsujev. A logikus folytatás az lenne, hogy a világszabadság ügyét az FSZB, az orosz nemzetbiztonsági szolgálat képviseli, de idáig a politológus nem megy el (ami annál is szerencsésebb, mivel cikke megjelenése után az FSZB és az FBI közös közleményben adta tudtul, hogy együtt keresik a megoldást a Snowden-ügyre). Ehelyett arra emlékeztet, hogy 1992-ben Oroszország kiadta Németországnak Erich Honecker volt keletnémet kommunista pártfőtitkárt, aki korábban orosz (illetve akkor még szovjet) földön talált menedéket. Az eset nyomán Oroszországról „végképp” az a kép alakult ki Nyugaton, hogy félgyarmati, csak félig független állam, és ez indította most az amerikaiakat a mostani arcátlan követelésre – véli Mezsujev, és engedmények helyett bátorságot és kitartást ajánl az orosz hatságoknak.