„Hitchens Isten nem nagy című könyve intellektuálisan szégyenletes írás” – olvassuk Curtis White szenvedélyes kritikáját a Salon magazinban.

White májusban megjelent könyvében ahhoz a vitához szól hozzá, amelyet a veterán filozófus, Thomas Nagel legutóbbi kötete robbantott ki. Mint a Metazin is beszámolt róla, Nagel túlzásnak tartja a neodarwinista természettudósoknak azt az igényét, hogy fiziológiai magyarázatot tudnak adni azt élet és az érzelmek keletkezésére és működésére. Az úgynevezett progresszív irányzatok képviselői ezek után lényegében kétségbe vonták józan ítélőképességét, konzervatív szerzők viszont a védelmére keltek. White abban az értelemben nem foglal állást a vitában, hogy Nagel álláspontját támogatná, vagyis nem állítja, hogy a magasabb rendű kognitív és érzelmi funkciókra nincs tudományos magyarázat. De Nagelhez hasonlóan bírálja azokat a szerzőket, akik a neurológia legújabb kutatási eredményeivel felvértezve azt állítják, hogy kezükben van az a bizonyos magyarázat, és megvetéssel ír azokról, akik azt képzelik, hogy cáfolni tudják Isten létét. Ennek a könyvnek egy fejezete foglalkozik Hitchensszel, s ez a fejezet jelent most meg a Salonban.

White siet leszögezni, hogy ő maga is ateista, legalább is nem hisz az olyan „vezérigazgató-típusú Istenben, aki a teremtett világon kívül ücsörög, mindenféle pátenseket bocsát ki, megbünteti a bűnösöket, bosszút áll ellenségein, háború esetén pedig beáll valamelyik fél mögé”. Az ilyesfajta Istennel és álszent követőivel szemben könnyű dolguk volt a felvilágosodás szerzőinek. Hitchens ezt a könnyű utat választja, amikor a többé-kevésbé fundamentalista tanokkal azonosítja a vallást. A kifejezetten liberális nagy vallási áramlatokról nem vesz tudomást, ahogyan a nagy vallásos gondolkodókról és írókról sem.

White-ot rendkívül bosszantja, ahogy Hitchens a vallás Isten-képét elveti, mondván, hogy az irracionális, sőt, sértés a rációval szemben. Ebben a felfogásban azonban White szerint a ráció semmivel sem kevésbé metafizikai posztulátum, mint Isten a vallásokban. Csak annyit lehet tudni róla, hogy nem szabad megsérteni. Egyebekben ugyanis Hitchens nem tartja szükségesnek megmondani, mit is értsünk ráción. Hasonlóképp afféle axióma Hitchensnél, hogy az emberi lelkiismeret valamiféle velünk született tulajdonság. Erre azért van szüksége, hogy tagadhassa a vallás erkölcsi szerepét. White vitriolba mártott klaviatúrával mutat rá történelmi példák során, hogy márpedig nem vagyunk eleve erkölcsösek: csak a környezet hatására válhatunk azzá, s hogy egyáltalán mit értünk erkölcsön, az sem egyértelmű. „A személyes etika többnyire a bennünket körülvevő kultúra etikáját tükrözi, az pedig rendszerint a törzsi érdekeket képezi le”­ – állapítja meg White, akaratlanul is igazolva azt a kiinduló tételét, hogy nem vallásos. Sőt, ez a kijelentése ismerősen csenghet azon magyar olvasók fülében is, akik a marxista filozófiát tanulták a rendszerváltozás előtt. Hitchens törzse pedig – folytatja White – nem más, mint a haladár oxfordi diplomás oligarcháké, akik lenézik a vallásos pórnépet. „Még hogy velünk született a tisztesség! Hát legyen, ahogy akarja, Hitchens, de vegye tudomásul, hogy az igazságai mögött egy fia bizonyíték sincs” – hangzik a zárszó.

White könyvéről érdes hangvételű kritika olvasható a New York Times vasárnapi könyvszemle-rovatában. Eric Banks kritikus érdekes módon éppen azt veti White szemére, amit ő bírált Hitchensnél. A legnagyobb igyekezettel sem találja meggyőzőnek White-nak azt a könyvön végigvonuló állítását, hogy végső soron a természettudomány is egyfajta hit. És hozzáfűzi, hogy „ahol White a legvaskosabb sértéseket fogalmazza meg, éppen ott a legvékonyabbak az érvei”.