Állhatatlan, könnyelmű, nincs türelme a bürokratikus rutinhoz, és szűken méri az igazságot. De politikai zseni. Félelmetes érzékkel ragadta meg az új lehetőségeket a retorika és az imázs piacán.

A brit politika folytatásos szappanoperája: a Munkáspárt kongresszusainak alkalmából rendre fölmerül, hogy Tony Blair most már tényleg átadja a helyét Gordon Brownnak, ahogy azt állítólag az 1994-es általános választás előtt megígérte neki. Most sem lett belőle semmi.

A miniszterelnök kongresszusi beszéde világossá tette, hogy ő maga akarja feltenni a koronát reformjaira. Az nem derült ki, hogy miből készül a korona.

Cherie Blair már a beszéd előtt sem hagyott kétséget afelől, hogy nem szándékozik kiköltözni a Downing Street 10-ből. Egy újságíró megkérdezte tőle, hogy nem fog-e hiányozni a miniszterelnök feleségének szerepe. A válasz: „Kedvesem, ez olyan messze van még, hogy nem is foglalkozom vele.”

A beszédet általában kedvezően fogadták, bár a dicséretek kétélűek. Blair „könnyedén lefőzte riválisát” – írta John Rentoul az Independentben. – „Még mindig képes rá, hogy újdonságként tálaljon föl a politikára nemigen figyelő emberek számára olyan dolgokat, amelyek az újságíróknak túlságosan ismerősek.”

„Bár többször hallanánk ilyen világos és tudálékosságtól mentes beszédet” – így az Independent szerkesztőségi cikke. – „Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy hiányoztak belőle a Blairre jellemző, nem egészen tisztességes fogások. A kellemetlen témákon átsiklott, kezdve (az iraki háborút ellenző, nemrég tragikus körülmények között elhunyt exminiszter) Robin Cook egy mondatos elintézésével, folytatva a személyi igazolvány bevezetésének ügyével, amit egy mellékmondatba dugott el, és arra sem vesztegetett sok szót, hogy a kormány megint elfogadható energiaforrásnak szándékozik tekinteni az atomerőműveket. Nem hiányoztak a beszédből a feleslegesen bántó megjegyzések sem, mint: a franciák betegeskednek, a németeket meg szorongás gyötri.”

A miniszterelnök sikeres szereplése egy időre véget vet a találgatásoknak, de az utódlás kérdése minden munkáspárti kongresszuson föl fog merülni, amíg csak vissza nem vonul – írja a Guardian vezércikke. – „Blair becsapja magát, ha azt hiszi, hogy örökké tart a hosszú búcsúzkodás.” Hamarosan eljön az ideje, hogy leporolják a nekrológszerű értékeléseket, amelyeket sokan már most megírtak.

„Blair állhatatlan, könnyelmű, nincs türelme a bürokratikus rutinhoz, és szűken méri az igazságot. De politikai zseni: félelmetes érzékkel ragadta meg az új lehetőségeket a retorika és az imázs piacán” – állapította meg David Marquand oxfordi történész, a Munkáspárt szociáldemokrata szellemű teoretikusa a kongresszus előestéjén.

„Tony Blair megérezte, hogy az angol középosztálynak elege van az ideológiai keresztes háborúkból, s hogy a thatcherizmus enyhébb, szelídebb, szociálisan befogadó változatára vágyik. Ennek az igénynek akart megfelelni, és ettől nem hagyta eltéríteni magát.”

„Kezdettől fogva világos – folytatja a történész –, hogy Blair mélységesen konvencionális ember. Hagyománytisztelőbb, mint Major, sokkal-sokkal inkább az, mint Thatcher. De szinte törvényszerű, hogy a munkáspárti miniszterelnökök konvencionálisabbak konzervatív kollégáiknál.”

„Ha Blair a 2001-es választási győzelem után átadta volna a kormányrudat, a párt legsikeresebb vezéreként vonul be a Labour Party történetébe. Innentől azonban tragikus színezetet kapott a sorsa. A múlt század brit miniszterelnökei közül csak Neville Chamberlain dicsősége és erkölcsi tekintélye szenvedett nagyobb csorbát 1940-ben, és Anthony Edené a szuezi kaland után.”

„Vajon csak az iraki háború miatt ingott meg a hitele, vagy mélyebb – politikai és pszichológiai – okoknak kell tulajdonítanunk a tragédiát? Meg volt-e írva a brit állam hagyományainak, vagy a Munkáspárt tekintélyelvű kultúrájának csillagaiban, hogy Blairnek el kell buknia, vagy csupán egy sor szerencsétlen véletlennek köszönhető?”

„Ezekkel a nagy kérdésekkel kell szembenézniük a brit szociáldemokratáknak és liberálisoknak a miniszterelnök pályájának hosszú hanyatlását látva” – fejezi be az idő előtti elparentálást Marquand.