„Oroszországot ne sajátíthassák ki se a népnemzetiek*, se a nyugatosok” ­– olvassuk a moszkvai Izvesztyijában Ruszlan Grinberg közgazdász cikkének címében.  A cikkből aztán az derül ki, hogy a két álláspont egyaránt a másik teljes kirekesztésére törekszik, s ezzel súlyos károkat okoz. A legnagyobb kár azonban akkor következne be, ha az egyik felülkerekedne a másikon.

Grinberg, az Orosz Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója úgy fogalmaz, hogy ma már szinte háborúvá élesedő vita zajlik arról, hol is van Oroszország helye a világban. A hatalmi struktúra kifejezetten monolitikus vonásokat mutat, s a kormányzó pártnak, az Egységes Oroszországnak gyakorlatilag nincs vetélytársa, az értelmiség berkeiben viszont annál nagyobb hévvel dúl a világnézeti harc. És ha azt vizsgáljuk, miféle nézetek állnak egymással szemben, nem nehéz ráismernünk egy százötven évvel ezelőtti ellentétre: a szlavofilek és a nyugatosok szembenállására. Csak éppen a szlavofilek utódai ma népnemzetinek nevezik magukat, nyugatos ellenfeleiket pedig liberális oroszgyűlölőnek titulálják.

Mivel Grinberg nem említi, hogyan nevezik ellenfeleiket a nyugatosok (tudniillik nacionalistának és sztálinistának), azt gondolhatnánk, hogy ő maga a nyugatosok oldalán áll. De csakhamar rájövünk, hogy nem így van. Amikor ugyanis arról ír, hogy a névhasználaton túl, mi különbözteti meg a feleket elődeiktől, a nyugatosok is megkapják a magukét. A tizenkilencedik században – fejtegeti Grinberg – az orosz kulturális kód sajátosságairól, más népek szociokulturális jellemzőiről zajlott a vita, továbbá arról, hogy az orosz lelkiség összeegyeztethető-e a nyugatias gyakorlatiassággal, következésképp, hogy Oroszországnak a maga útját kell-e járnia, vagy a sikeresebb országok példáját ajánlatos követnie. Eközben a nyugatosok „mai utódaikkal ellentétben” nem vonták kétségbe „az orosz államiság sajátosságait”, és ellenfeleikhez hasonlóan igazi hazafiak voltak. Egyáltalán nem gondolták, hogy a szuverenitás fékezné a fejlődést.

Itt viszont azt gondolhatja az olvasó, hogy Grinberg a legelvakultabb nacionalistákkal azonosul. Csakhogy a nemzeti oldalhoz is van egy-két – ha nem is ennyire éles – szava. A régi szlavofilek – veti a maiak szemére – nem vetették el szőröstől-bőröstől a nyugati modellt, s nem nyilvánítottak károsnak, ellenségesnek mindent, ami nyugati. És főleg – állítja Grinberg, s a régi ellenfelek szerencsére már nem tudnak tiltakozni – akkoriban Puskin szavaival szólva „családi vita” zajlott, nem pedig kölcsönös gyűlölködés, mint ma. A mai népnemzetiek azt hirdetik, hogy Sztálin volt a hon történetének legnagyobb és legsikeresebb vezetője, mert legyőzte Hitlert és szövetségeseit, továbbá az elmaradott és éhező Oroszországból világhatalmat teremtett, amelyet félve tisztelt a nyugati világ. Ezzel szemben a nyugatosok csakis negatív értelemben szólnak az orosz sajátosságokról. Feltétel nélkül elfogadják a Nyugat felsőbbrendűségét, a nyugati értékek elsajátítását ajánlják, továbbá az onnan érkező ajánlások „akkurátus végrehajtását”. Grinberget különösen felbosszantották azzal az elképzelésükkel, hogy Oroszország mondjon le nukleáris fegyvertáráról, mert akkor a Nyugat többé nem fog félni az oroszoktól, és csak úgy ömlik majd a sok hőn óhajtott külföldi beruházás az orosz iparba. Szerintük az állam rossz tulajdonos, minél kisebb, annál jobb.

A népnemzetiek ezzel szemben az államtól várják az elmaradottság felszámolását. Az alapvető iparágak államosítását szorgalmazzák, a tervutasításos irányításhoz térnének vissza, központi ármeghatározással és a szabad kereskedelem korlátozásával, akár azon az áron is, hogy Oroszország lépjen ki a WTO-ból, az ENSZ világkereskedelmi szervezetéből. Ez az elképzelés persze csak tekintélyelvű államszerkezetben valósulhat meg, amelyben az egyén érdekét a „nemzet vezetője” és társai által meghatározott közérdek alá rendelik.

A nyugatosok és a népnemzetiek ellentéte a vezető körökben is jelen van, de Grinberg szerint újabban a vezetés mintha már nem emelkedne a vitázó felek fölé, inkább a népnemzetiek oldalára áll. A szerző szerint ez hiba. Ha a két álláspontot megszabadítjuk szélsőségeitől, két egyaránt fontos nézőpontot képviselnek: az egyik fél az igazságosságot és az egyenlőséget, a másik a szabadságot és a demokráciát. Grinberg óva inti az államot attól, hogy bármelyiket kirekessze. Éppen az lenne a felemelkedés kulcsa, hogy e két nézőpont képviselői lemondjanak a kizárólagosság igényéről, és képesek legyenek az együttműködésre.

* Az eredeti kifejezés (pocsvennyiki) a talajra, az anyaföldre utal. A fordításban mai magyar megfelelőjét használtuk.