„Mióta a választások az iszlamista pártok sikerét hozták, Észak-Afrika országaiban egyre fokozódik a feszültség a hagyományos és az új elit között” – írja a párizsi Le Monde-ban Abdelmalek Alaoui, az AMIE marokkói gazdaságpolitikai agytröszt elnöke.
A Maghreb országokban mindig is voltak hitbuzgó elitek, de csak újabban mutatkoznak meg harsányan ebben a minőségükben. Közben a politikai iszlám soraiból egészen új vallásos gazdasági-politikai elit is kinőtt, és az arab tavasz nyomán kiírt választásokon több helyütt erős hatalmi pozíciókat szerzett. Most azon igyekszik, hogy ezeket megszilárdítsa, éspedig, ahogy Allaoui írja, részben „az államszervezetbe beszivárogva”. Azt hihetnők, hogy mi sem természetesebb, mint hogy a választások győztese az államapparátusban is jelen legyen a maga embereivel, vagyis ez a törekvés nemigen minősíthető beszivárgásnak. A kutató fogalmazása azonban arra utal, hogy a nyugatos értelmiség szerint az államapparátusnak mentesnek kellene maradnia az iszlamista befolyástól, ami persze a világi államfelfogás szempontjából magától értetődnék. A győztes iszlamisták szerint éppen hogy nem. A világiak, a nyugatosok úgy vélik, hogy az államapparátus vagy világi, vagy vallási, középút nincs, vagyis egyszerűen a létük a tét.
A konfliktus másik terepe a gazdasági befolyás. Ennek természete országonként más és más. Egyiptomban a hetvenes évek óta a hadsereg szakadatlanul bővítette gazdasági szerepét, és üzemei ma már csaknem a GDP egynegyedét adják. A főtisztek brit és amerikai egyetemeken végeznek, és a katonai mellett menedzseri képzésben is részesülnek. Már csak ezért is rosszul viselték a két éve tartó felfordulást, és már csak emiatt is megelégelték Mohamed Murszi iszlamista elnök uralmát.
Tunéziában Allaoui nem látja ehhez hasonló ellentét jeleit. Az átmenet aránylag zökkenőmentes volt, és a jelek szerint semmi sem fenyegeti a francia – és kisebb mértékben angolszász – egyetemekről kikerülő elitek vezető szerepét.
Algériában nem volt forradalmi változás (miután húsz évvel ezelőtt a hadsereg megakadályozta az iszlamisták választási győzelmét). Az elit nagyészt az FLN, az egykori felszabadító hadsereg kötelékéből kerül ki, és féltékenyen őrzi előjogait: a szénhidrogén-ágazat ellenőrzését és a rengetegféle engedélyt előíró és kiadó államapparátus vezetését.
Marokkóról Allaoui annyit közöl, hogy két tartomány, Fez és Szúsz családi klánjai uralják az ipart, illetve a kiskereskedelmet. Az állami és gazdasági vezetők több mint fele francia egyetemekről került ki. A cikkben szó sincs arról, hogy Marokkónak két éve (mérsékelt) iszlamista miniszterelnöke van, igaz, hogy konzervatívokkal koalícióban kormányoz, és eddig nem adta jelét, hogy szembefordulna a Nyugattal. Megjegyzi viszont a szerző, hogy megalakult egy új, rivális munkaadói szövetség, amely az új, feltörekvő iszlamista elitet képviseli.
Mindenesetre Allaoui megemlíti, hogy a régi elitek nyugatra utaznak üdülni és kapcsolatokat tartani, ezzel szemben az újak inkább Szaúd-Arábiát és az Arab-öböl emírségeit látogatják. Emögött súlyos ellentétek húzódnak meg, elsősorban az állam jellegét illetően. A régiek a francia világi államot tekintik ideálisnak, az újak viszont az amerikaira hivatkoznak, amelyben például a Bibliára esküsznek a hivatali és bírósági eljárásokban. De persze a „nyugatosok” attól tartanak, hogy az iszlamisták az amerikai modellnél jóval többet akarnak. A hagyományos elit alkalmatlannak tartja az új vezetőket az állam irányítására, és Allaoui személy szerint is úgy látja, hogy az utóbbiak képtelennek bizonyultak a gazdaság bajainak orvoslására. Az iszlamisták viszont a választási eredményekre hivatkozva illegitimnek tekintik a régi eliteket: a nép, úgymond, döntött, nem akarja őket látni a kormányrúdnál.
A helyzet robbanásveszélyes, és Allaoui szerint kölcsönös engedményekre lenne szükség: a régi elitnek több gazdasági pozíciót kellene átengednie, s az újaknak cserében le kellene mondaniuk a hegemón törekvésekről. „Egyszóval a Maghreb gazdasági vezető rétegeinek villámgyorsan bele kell tanulniuk a demokráciába” – írja Allaoui, de nem indokolja meg, miért oly derűlátó, hogy kijelentő, s nem feltételes módban fogalmaz.