„Több európai országban is felvetődött, hogy így kellene szembeszállni a válsággal. De hosszabb távra senki sem bizonyította, hogy hatásos lenne az ötlet” − olvassuk a francia Slate magazinban Grégoire Fleurot írását egy esetleges szabadságcsökkentés gazdasági hatásaival kapcsolatban.
Franciaországban még nem került napirendre ilyen javaslat, Németországban viszont a kis- és középvállalkozói érdekképviseletek már két évvel ezelőtt a legkomolyabban javasolták, hogy két héttel rövidítsék meg a munkavállalók garantált minimális évi fizetett szabadságát. Egyelőre hiába. Az az olasz államtitkár is csak a szakszervezetek haragját vonta magára, aki tavaly tavasszal indítványozta, hogy egy héttel rövidebb legyen a rendes évi szabadság. Spanyolországban mással kísérleteztek 2010-ben: a fizetéseket csökkentették az állami szektorban. Meg is bukott a szocialista kormány a következő választáson. A spanyol példa azóta is nagy riadalmat kelt, de nemcsak a politikusok körében.
A Le Monde gazdasági rovatában Anna Villechenon azt fejtegeti, hogy ezen az úton depressziós spirálba süllyedhet az ország, mivel a kieső kereslet értékesítési problémákat okoz a gazdaságban, és az így előálló törlesztési nehézségek adósságválsághoz és végső soron újabb költségvetési megszorításokhoz vezethetnek. Ráadásul az olcsóbbá váló spanyol munkaerő versenye más országokban is bércsökkenést kényszeríthet ki, s ezzel a depresszió átterjedhet az euróövezet más gazdaságaira is.
Mármost kérdés, hogy ugyanez a gondolatmenet nem illik-e rá a szabadságrövidítés ötletére is. A Slate magazin szerzője szerint legalábbis első pillantásra nem. Ma az átlagos francia munkavállaló 221 napot tölt munkával. Ha egy héttel (öt munkanappal) csökkentenék harminc napos szabadságát, azzal máris 2,26%-kal növelnék a munkával töltött időt. A GDP azonban nem nőne ennyivel, hiszen Európában a tőkének, a technikának nagyobb (és növekvő) szerepe van a termelési érték létrehozásában, mint a munkaerőnek. Fleurot a Nemzeti Statisztikai Intézet vezető makrogazdasági elemzőjét idézve azt írja, hogy eggyel több munkanap az egyik évről a másikra 7-8 tízezrelékkel nagyobb bruttó hazai terméket eredményez (vagyis öt munkanapnyi többlet 3,5-4 ezrelékkel növelhetné a GDP-t). Nem véletlen tehát, hogy a politikusok nem vállalkoznak az ezzel járó konfliktusokra, ha egyszer a várható haszon minimális.
A munkaidő hossza és a gazdasági teljesítmény között nincs szoros összefüggés. Igaz, Amerikában az átlagos munkavállaló évi 1800 órát tölt munkával, s az eredmény jobb, mint Franciaországban, ahol csak 1500-at. De Magyarországon még hivatalosan is majdnem 1900 a munkával töltött órák száma, Görögországban pedig 2000-nél is több.
A magyarázat nemcsak a híresen magas francia termelékenységben keresendő, hanem abban is, hogy ha a jövedelemszint elég magas, akkor a több szabadidő nagy keresletet generál az idegenforgalmi, kulturális és sportszolgáltatások iránt. A francia hagyományban a szabadidőnek különben is nagy jelentősége van, és egyáltalán nem biztos, hogy csökkentése nem váltana ki rossz munkahelyi közérzetet, márpedig a rossz közérzet árt a teljesítménynek.
Sőt, néha egyenesen a munkaidő csökkentése növeli a teljesítményt. A Boston Consulting tanácsadói cégcsoport próbaképp kötelező szabadidőt írt elő heti 50-60 órát dolgozó és okostelefonon még szabad óráikban is munkával foglalkozó alkalmazottainak. A teljesítmény nem csökkent, hanem nőtt. Svájcban hasonló elképzelések alapján gyűjtöttek aláírásokat egy olyan népi kezdeményezéshez, amelynek az volt a célja, hogy növeljék-e meg két héttel (hat hétre) a kötelező évi szabadság minimumát. A tavalyi népszavazás kétharmados többséggel elvetette az ötletet. Amerikában pedig, ahol nincs kötelező évi rendes szabadság (ami kivált a legrosszabbul fizetett munkavállalókat sújtja), Robert Reich, Clinton amerikai elnök egykori munkaügyi minisztere Barack Obama újraválasztási kampányában azt javasolta, hogy vezessenek be végre évi háromheti kötelező fizetett minimumszabadságot. Azzal érvelt, hogy a kikapcsolódás használ az egészségnek és a közérzetnek, vagyis végső soron a teljesítményre és az egész gazdaságra jó hatással lesz.
Egyszóval némi jóindulattal mind a szabadság csökkentéséről, mind növeléséről elhihetjük, hogy használ a növekedésnek, tehát segíthet kihúzni a gazdaságot a válság kátyújából. Fleurot arra figyelmeztet, hogy a két elmélet között általában ki-ki ideológiai-politikai preferenciái szerint szokott választani. A baloldaliak a munkaidő csökkentésében hisznek, a konzervatívok pedig inkább a termelési költségek csökkentésében.