„Hogy is lehetne a demokráciát tankokkal megvédeni?” – kérdi Roberto Toscano veterán diplomata, a liberális washingtoni Wilson Center közel-keleti szakértői stábjának tagja a torinói La Stampában.
Van ugyanis, aki szerint igenis lehet. Vittorio Emanuele Parsi, a nemzetközi kapcsolatok professzora a milánói Katolikus Egyetemen azt írja az Il Sole-24 Ore hasábjain, hogy önmagában a katonai beavatkozás nem lehet demokratikus, mégsem ítélik el a demokraták az 1974-es portugál katonai államcsínyt, amely eltakarította az útból a tekintélyuralmi Salazar-rendszert és megnyitotta az utat a demokráciához. A július 3-ai kairói katonai hatalomátvétel pedig az egyre antidemokratikusabbá váló iszlamista kormányzatot távolította el. Valahogy úgy, ahogy Napóleon 1799. Brumaire 18-án: nem azzal a céllal vette át a hatalmat 1879-ben, hogy visszaállítsa az ancien régime-et. Parsi megállapítja, hogy a katonai hatalomátvétel alternatívája pusztító polgárháború lett volna. Hogy ki vívta volna a polgárháborút az iszlamista rezsim ellen, azt nem tudjuk meg, ahogy az sem világos, miért ne lehetne éppen a katonai elnyomás elleni lázongásból polgárháború. Mindenesetre Parsi cikke még az augusztusi véres leszámolások előtt jelent meg, de valójában akkor sem lehetett kétséges, hogy a Muzulmán Testvériséget csak fegyverrel lehet elhallgattatni.
Toscanót felháborítja ez a gondolkodás, s még inkább, hogy az európai közvélemény jelentős részére jellemző. Elképesztőnek tartja, hogy miután a világ előbb készséggel elhitte a Muzulmán Testvériségnek, hogy valódi demokráciát fog meghonosítani, most a katonáknak hiszi el ugyanezt. „Pedig az egyiptomi válság még csak most kezdődik.”
Andreu Bassols, a katalán állami Földközi-tengeri Kutatóintézet, az IEMED igazgatója a barcelonai El Periodicóban megvallja, hogy hitt az arab tavasz forradalmaiban, de nem tartozik azok közé, akik ezt a hitet most a hadseregre is rávetítik. Sőt, a tábornokok szerinte nem a demokráciát védik az iszlamistáktól, hanem a saját hatalmukat. Valahogy úgy, ahogy annak idején Francisco Franco tábornok, aki azt magyarázta a spanyoloknak, hogy nekik nem való a demokrácia. Bassols attól tart, hogy a puccsal végleg befellegzett annak a kísérletnek, amely a demokrácia felé próbálta terelni az iszlamistákat, s most visszavonhatatlanul a nyíltan demokrácia-ellenes szárny fog megerősödni a mozgalomban.
Pierre Rousselin, a párizsi Le Figaro kommentátora is hasonlóan vélekedik: a Muzulmán Testvériség most majd a forradalom mártírjának helyzetéből építkezik tovább. Rousselint a helyzet Gamal Abdel Nasszer egykori elnök idejére emlékezteti, amikor egyszer már betiltották a Muzulmán Testvériséget: „a precedens nem sok jóval biztat”. Valóban, 1954-ben, egy évvel a pártok betiltása után a Testvériséget is föld alá kényszerítették, miután a kommunistákkal összefogva a többpártrendszer visszaállítását követelte. Több ezer aktivistát bebörtönöztek, sokakat kivégeztek – és ami azt illeti, a katonák csaknem hatvan évig mégiscsak elkormányozták az országot. Most is beérnék ennyivel.
A Le Monde nem tagadja, hogy a Muzulmán Testvériség sem ártatlan a dolgok alakulásában, de a békés tüntetők százainak lemészárlását elfogadhatatlannak tartja, és vezércikkben követeli, hogy az Európai Unió „függessze fel az Egyiptomnak ígért 5 milliárd eurós segély folyósítását” – ez „elvi kérdés”. Megérti viszont, hogy az amerikaiak nem foglalnak egyértelműen állást. A soros közös hadgyakorlatot lemondják, de a katonai segélyt nem állítják le, mert ez kockázatos lenne az izraeli–egyiptomi viszony szempontjából.
A londoni Timesban John O’Sullivan, a veterán konzervatív kommentátor szintén nem követeli, hogy Amerika álljon a sarkára, mert tisztában van azzal, hogy az egyiptomi katonák bukása az egész közel-keleti egyensúlyt felboríthatná. Megállapítja azonban, hogy a világ ezek szerint csendőr nélkül maradt. „Kezdetben duokrácia volt (a Szovjetunió és Amerika kettősének uralma), majd monokrácia (Amerika egyedül maradt a színen), mostanra pedig nullokrácia alakult ki.” Ma már a sértett, nagyra törő „rossz fiúk” megtehetik, hogy rá se rántsanak Amerikára. És ez Irán atomfegyverkezésétől a szíriai polgárháborún át a kábítószer-kereskedőknek nyújtott venezuelai kormánytámogatásig mindenre vonatkozik.