„A taxisok még az átlagos franciánál is franciábbak” – írja a Slate magazin francia kiadásában Jean-Marie Proust, aki foglalkozását tekintve neves zenekritikus, de rossz tapasztalatai arra sarkallják, hogy alaposan megvizsgálja a taxiszolgáltatás szabályozásának hátrányait.
A taxisok franciaságára vonatkozó megjegyzés afféle keserű önkritika: Proust szerint ugyanis a francia ember hajlamos megrögzötten ragaszkodni előjogaihoz, még akkor is, ha emiatt végül maga is rosszul jár. Mindjárt bevezetőben megjegyzi azonban, hogy nagyon is megérti a taxisokat, még az átlagos franciánál is jobban, mivelhogy ők drágán váltották meg előjogaikat. De meg is van az eredmény.
A Roissy repülőtértől Párizs belvárosába úgy hatvan euróért viszi az utast a taxi, éspedig jókora várakozás és sorban állás után. (Amsterdamba 40, Frankfurtba 25 euróért lehet bejutni a repülőtérről.) A tarifa azért ily magas, mert több az eszkimó (utas), mint a fóka (taxi). És azért kevesebb a taxi, mert rendeletileg korlátozzák a taxisengedélyek számát. Párizsban 15 000 taxi működik, holott már a harmincas években is 25 000 volt. Az előző elnök, Nicolas Sarkozy megpróbált ezen változtatni, de a taxisok ellenállásának láttán meghátrált. A taxisengedély ugyanis drága mulatság, és ha az állam több engedélyt ad ki, akkor a mai taxisok licence elértéktelenedik, tehát joggal tartanak igényt valamiféle kompenzációra. Már az is 3 000 euróba kerül, hogy átmenjenek a taxisvizsgán. Maga az engedély pedig 250 ezer eurót ér Párizsban, de Nizzában például 400 ezret. A nagyvállalkozók, akik számos sofőrt foglalkoztatnak autóikon, Proust szerint természetesen ki tudják fizetni ezt az összeget, pedig az ő esetükben is ugyanaz a követelmény, mint az egyéni taxitulajdonosokéban: a befektetésnek meg kell térülnie. Az a taxis, aki Proustot hazafuvarozta a repülőtérről, egy jó napon 200 eurót kasszíroz. Az engedélyt 12 éves hitelből vette, a havi törlesztő összeg 2 000 euró. Ezért 10-15 napon át dolgozik. A havi munkaidő másik feléből kell eltartania a családot és újratermelnie a gépkocsi árát. Képzelhetni, micsoda csapás lenne, ha egyszeriben nagyszámú konkurens jelenne meg a piacon. Arról nem is szólva, hogy a taxisengedély eladható. Ha az idős taxis visszavonul, azzal a párszázezer euróval megalapozhatja öregkorát. Ha tehát az új taxistömeg megjelenésével csökkenne az engedély értéke, kétszeresen is rosszul járna.
Végső soron azonban mégsem az utas van a taxisokért, hanem fordítva. Vagyis ha egyszer nem elég a taxis, akkor többet kell engedélyezni. A taxisokat így érő veszteséget pedig azzal lehetne kompenzálni, ha az állam felvásárolná az engedélyüket. Ezt a megoldást két közgazdász, Jacques Delpla és Charles Wyplosz dolgozta ki, s tette közzé hat évvel ezelőtt, Az előjogok vége című könyvében. Sarkozy volt elnök végül nemet mondott rá, költségvetési okokra hivatkozva. Proust nemigen bízik benne, hogy az új, szocialista elnök, François Hollande majd ki merne kezdeni a taxis hivatásrenddel, de azért felvet egy olyan megoldást, amely egy fillérbe sem kerülne az államháztartásnak, mégis kárpótolná a taxisokat. Az ötlet Alain Trannoytól az EHESS Társadalomtudományi Egyetem kutatási igazgatójától származik, és úgy szól, hogy minden taxisnak adjanak egy ingyenes engedélyt: akkor nyilván nem elleneznék a reformot. A taxisengedély értéke a legrosszabb esetben is legalább feleannyit érne a reform után, mint ma, viszont a taxisoknak kettő lenne belőle. Proust nem latolgatja, mit kezdjenek az egyéni taxisok a pótlólagos engedéllyel. Vajon adják-e bérbe vagy bocsássák áruba. Ha eladják, csökken a jövedelmük, hiszen a bevétel is nyilván kisebb lesz. Ámbár ezt Proust nem fogadja el. Olyannyira nem, hogy malthusianizmusnak nevezi a taxisoknak azt az érvét, miszerint a több taxi nemcsak olcsóbb tarifát jelent, hanem egy taxira számítva kevesebb utast is, vagyis feleannyi bevételt. Malthus tiszteletes, a tudománytörténet első nagy demográfusa a túlnépesedést tartotta a legfőbb és kikerülhetetlen bajnak, mert nem számolhatott az akkor még alighogy megindult agrárforradalom hatásaival. Proust azzal érvel, hogy a több taxi és az alacsonyabb tarifa, ha forradalmat nem idéz is elő, de nagyobb forgalmat igen. A válság takarékoskodásra kényszeríti a vállalkozásokat és a háztartásokat egyaránt, továbbá megsokszorozza az olcsón dolgozó fekete taxizók számát. A kevés taxi és a magas tarifa világán őrködő taxisok tehát végső soron maguk alatt vágják a fát.