„A demokratikus átmenetet mindig (hivatalos, de gyakrabban hallgatólagos) megállapodás előzi meg az egymással szemben álló felek között” – olvassuk az Izvesztyijában Borisz Mezsujev politológus hivatkozását az átmenet-elméleti szakirodalom egyik alaptételére.

A moszkvai polgármester-választás kapcsán említi fel ezt a tézist, mivel Szergej Szobjanyin polgármesternek kihívója akadt a szókimondó ellenzéki, Alekszej Navalnij személyében, aki akkor sem lehetne polgármester, ha óriási meglepetésre megválasztanák, mivel ötéves börtönbüntetés vár rá állítólagos sikkasztás címén. Mezsujev írásának megjelenése óta az ügyészség szabálytalan (külföldi forrásból való) kampányfinanszírozással is meggyanúsította, az sem biztos tehát, hogy egyáltalán fennmaradhat-e a neve a szavazólapon. Mindenesetre a politológus helyteleníti Navalnijnak azt a kijelentését, hogy győzelme esetén nem lenne hajlandó együttműködni a szerinte korrupt Putyin-rendszerrel. Minden demokráciateremtés úgy kezdődik, fejtegeti Mezsujev, hogy a felek garantálják egymás biztonságát. Akárki nyeri is a választásokat, nem fogja üldözni a vesztest, és ha elitváltás következik be, az új elit nem fenyegeti majd a régit életében és vagyonában. „Ilyen megállapodás híján a demokratikus rendszer nem lehet tartós, a becsületes és szabad választás pedig színjátékba fordulhat” – írja Mezsujev.

Oroszországban persze a kormánynak ma nincs olyan egyenrangú ellenfele, amely győzelmi esélyekkel indulhatna a választáson, de ettől függetlenül is jogos a kérdés, vajon van-e reális lehetőség az efféle megállapodásra, ha a társadalom mélységesen megosztott? Nem ez okozza-e, hogy a politikában túlságosan élesek az ellentétek, és a felek ellenségnek tekintik egymást?

Makszim Kantor író azt fejtegeti az Izvesztyijában, hogy bár divat a megosztottságra panaszkodni, és boldog-boldogtalant azzal vádolni, hogy kettészakítja a társadalmat, valójában a társadalmi szakadék nem a közszereplők műve.

Sokkal több kell hozzá, mint egy-egy tehetséges szónok vagy forradalmár. Lenin is csak a világháború nyomán volt képes kettészakítani az orosz társadalmat. Szolzsenyicin megírta nagy művét, a Gulág-szigetvilágot, de nem szakadt tőle ketté a szovjet társadalom. Marx sem szakította ketté a maga korának társadalmát, csak megfigyelte az osztályellentéteket. Most sem szakad ketté a társadalom egy-egy szónoklattól, bármilyen hevesen állítják ezt a szónok ellenfelei. Éspedig azért nem, mert már régen szétszakadt. De nem a szavaktól, hanem a tulajdoni egyenlőtlenségektől. Kantor szerint klasszikus bipoláris szerkezet áll elő, ahogy a marxizmus leírta a társadalmat: a tulajdon nélküli többség áll szemben a vagyonosokkal. A középosztály, ha volt egyáltalán, elolvadt, nem képes tehát mérséklő erővel hatni. Az osztályok szembenállása pedig „bármelyik pillanatban, a legjelentéktelenebb provokáció hatására is robbanhat”. Ráadásul nemcsak a jövedelmek, a vagyonok, a jogok, a biztosítékok elosztása egyenlőtlen, hanem más az osztályok viszonya a történelemhez, a kultúrához és a hazához is. Ebben látja Kantor az orosz társadalom legfőbb tartós problémáját, s nyomban hozzáteszi, hogy hasonló helyzet van kialakulóban Nyugaton is, ahova pedig az oroszok mindig is oly hőn vágytak eljutni.