„A büntetés fogalma feltételezi, hogy aki a büntetést kiszabja, felsőbbrendű a megbüntetettnél” – olvassuk a Le Monde-ban Bertrand Badie párizsi politológus professzor terjedelmes válaszát az olvasók kérdéseire.
Ezt a magától értetődő megállapítást Badie azzal folytatja, hogy a mai világban az Egyesült Államok felsőbbrendűsége és következésképp a büntetéshez való joga nagyon is vitatott. Nem fogadják el a nagyobb keleti hatalmak, köztük elsősorban Kína és Oroszország, de a Közel-Keleten, Afrikában és Latin-Amerikában is többen ellenzik, mint támogatják. Amikor a Nyugat a világ ura volt, mindennapos volt a büntető diplomácia. A legtipikusabb példa a kínai ópiumháború, amelynek gyarmati hódítás lett az eredménye. A második világháború utáni kétpólusú világrendben már sokkal nehezebb volt azok dolga, akik ilyesfajta gondolatokat dédelgettek (saját befolyási övezetükön kívül).
Az elmúlt harminc év során az Egyesült Államok több, látszólag hasonló akciót indított. 1986-ban Reagan elnök Kadhafi Líbiája ellen rendelt el rakétatámadást, mert a tripoli titkosszolgálatokat tette felelőssé egy berlini robbantásért, amelyben amerikai katonák vesztették életüket. 1998-ban Clinton elnök idején afgán és szudáni célpontokat semmisítettek meg amerikai rakéták, miután az al-Kaida Amerika több afrikai követsége ellen hajtott végre merényleteket. Csakhogy ezek nem büntető, hanem megtorló akciók voltak. Ezúttal viszont Amerikát nem érte sérelem, vagyis a katonai akció oka erkölcsi természetű. Annál is inkább, mivel Amerika be is jelentette, hogy nem célja az Aszad-rezsim megdöntése. Csakhogy az erkölcsi alapú büntetéshez az erőn kívül erkölcsi tekintély is kell, és ezt a mai világban egyetlen hatalom sem birtokolja.
Badie elismeri, hogy a büntetésnek elvben lehet megelőző hatása is: elrettentheti a további potenciális elkövetőket. Mégis az a legvalószínűbb azonban, hogy a büntető akció tovább fokozza az erőszakhullámot, amely amúgy is hajlamos bozóttűzként terjedni a Közel-Keleten. Megelőzés gyanánt a politológus a büntetésnél hatékonyabbnak látná a tárgyalásos diplomáciát. Éspedig három szinten: az ENSZ-ben, a Közel-Keleten és az egyes, éppen válságban lévő országok ügyeinek kezelésében.
A büntető diplomácia letér a mai nemzetközi jog útjáról. A hatályos jog szerint ugyanis büntető szankciót csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendelhet el. Amerikának pedig érdemes lenne megtanulnia szót érteni Kínával és Oroszországgal, a Biztonsági Tanácsnak azzal a két állandó tagjával, amely vétójával megakadályozná a Szíria elleni szankciót. A vegyi fegyverek alkalmazását ők is ellenzik, ebben a tárgyban nem lehetetlen megállapodni velük.
A második szint a Közel-Kelet. Badie szerint a Nyugat nem tesz semmit azért, hogy az egyre mélyebb válságba süllyedő térségben legalább a biztonság minimális feltételei létrejöjjenek. Badie szerint Iránt nem lenne szabad kihagyni a regionális biztonság megteremtését célzó erőfeszítésekből. Szakítani kell továbbá azzal a ki nem mondott tétellel, hogy az izraeli–palesztin konfliktus a végtelenségig folytatódhat anélkül, hogy a regionális békét veszélyeztetné.
Harmadsorban pedig módot kell találni az összeomlóban lévő helyi rendszerek békés lebontására. Ma ezzel szemben a külső hatalmak arra koncentrálnak, hogy ezekben az államokban melyik háborús felet támogassák és lássák el fegyverekkel. „A belső konfliktusok nemzetközivé alakításához már nagyon jól értünk. Most már azt is meg kellene tanulnunk, hogyan lehet nemzetközi erőfeszítéssel megoldást találni egy belső konfliktusra.”