„Amerika hajlamos a dolgok pozitív oldalát hangsúlyozni. A feketék szegregációját szolgáló Jim Crow törvények tanulmányozása helyett Martin Luther King születésnapját nemzeti ünneppé nyilvánítjuk és szobrot állítunk neki a washingtoni National Mall emlékparkban. Azt viszont zavarónak tartanánk, ha a német iskolai tananyag a holokauszt borzalmainak rövid megemlítése után gyorsan áttérne az ellenálló hősökre – Willy Brandtra, Sophie Schollra és Claus von Stauffenbergre” – olvassuk Susan Neimann tanulmánynak is beillő esszéjét az Aeon webmagazinban. Neimann, aki John Rawls tanítványaként doktorált filozófiából, jelenleg a potsdami Einstein Forum igazgatója. Eszmetörténeti monográfiák mellett a Lassú tűz: zsidó feljegyzések Berlinből című önéletrajzi mű szerzője.

Az amerikai filozófus a Quentin Tarantino Django elszabadul című filmje körüli viták kapcsán elmélkedik Amerika történelmi felelősségtudatáról és emlékezetpolitikájáról. A Djangót egyesek az erőszak öncélú bemutatásáért és a filmben gyakori niggerezés miatt bírálták. Nehezményezték, hogy a film azt sugallja, az igazán eltökélt és bátor rabszolgáknak volt esélyük a szabadság elnyerésére. Mások rasszizmussal vádolták a rendezőt. Spike Lee holokausztnak nevezte a rabszolgatartást, és az áldozatok emlékének meggyalázásáért marasztalta el a rabszolgák életét westernfilmben bemutató rendezőt. Amikor viszont később Berlinben Tarantino is holokausztnak nevezte a rabszolgatartást, antiszemitizmussal vádolták.

Neimann megvédi Tarantinót: szerinte nem elég a szikár tények ismerete és a rasszizmus elutasítása, be kell mutatni a kegyetlenséget és a rabszolgák szenvedését is. Persze az amerikai feketék történetét a rabszolgaságra korlátozni éppoly helytelen lenne, mint a németországi zsidóság történetét a holokauszt bemutatására szűkíteni, de a traumatizáló narratívák elengedhetetlenek a borzalmak és a kegyetlenség valódi természetének megértéséhez.

Tarantino filmje arra világít rá, hogy az Egyesült Államok máig nem nézett így szembe a történelmi múlttal. Németország a második világháború óta eljutott a holokauszt borzalmaival való szembenézésig – folytatja Neimann. Nemcsak a népirtásban tevőlegesen résztvevők bűnei, de a náci rezsimmel együttműködő csendes többség közvetett felelőssége sem számít tabunak. A német szembenézés példaértékű szimbólumai a berlini zsidó áldozatoknak emléket állító utcakövek és a város közepén, a német nagyságot hirdető Brandenburgi kapu, a Reichstag és a porosz paloták közvetlen szomszédságában álló holokauszt emlékmű, amelyek lépten-nyomon emlékeztetik a járókelőket a történelmi felelősségre.

Az amerikai emlékezetben viszont szinte kizárólag a rabszolgaság ellen tiltakozók és a faji egyenlőségi mozgalom van jelen – írja Neimann. Az amerikai őslakosok életét bemutató kiállításokra is ez jellemző. Az indián kultúrát és a szokásokat, az indián származású hírességeket mutatják be, a népirtásra viszont alig térnek ki. Neimann még a washingtoni National Mall Holokauszt Emlékmúzeum kiállításait is visszásnak tartja. A holokauszt bemutatása az amerikai történelem kontextusában mintha relativizálná az ország bűneit: azt sugallja, hogy Amerika bűnei eltörpülnek a más államok által elkövetettekhez képest. „Az amerikai kultúrában a holokauszt jelenlétével bizonyítjuk, hogy tudjuk, mit jelent a gonoszság – és azt is, hogy a németek követték el.” Ráadásul a németek elleni amerikai fellépés és a holokauszt kapcsán arról már nem nagyon esik szó Amerikában, hogy a kormány a második világháború idején nem tett eleget az európai zsidók megsegítése érdekében, miközben előszeretettel toborzott náci tudósokat.

Neimann szerint éppen ideje lenne, ha Amerika a Django körüli viták kapcsán végre komolyan elgondolkodna, hogy a rabszolgaság vajon nem hasonlít-e bizonyos tekintetben a holokausztra.