„Hogyhogy nem olvassák ki az adatokból, mennyire megállíthatatlan az állam eladósodása?”, adja egy marslakó szájába a maga kérdését Lucrezia Reichlin olasz közgazdász, a London Business School tanára a Corriere della Serában.

Az Itáliába látogató marslakó ötletét Ennio Flaianónak, a legendás színházi és filmszerzőnek az ötvenes években bemutatott darabjából meríti a szerző: a vörös bolygóról érkező vendég pusztán a józan eszét használja, s ezért egészen mást lát, mint a valóságot elvben közelről ismerő olasz politikusok, akikkel találkozik.

Reichlin marslakója Föld körüli útjának utolsó állomásán, Rómában elképedve tapasztalja, milyen egyöntetű lelkesedéssel beszélnek vendéglátói a végre újból meginduló növekedésről. Ő mindenesetre az adatokból azt olvassa ki, hogy az államadósság messze meghaladja a bruttó hazai termék 130 százalékát, és még inkább a két évvel ezelőtti arányszámot, amelyről pedig akkor azt hirdették, hogy onnan csak lefelé vezet az út. A marslakó viszont úgy gondolja, hogy az adósság még tovább fog nőni. Az államháztartás deficitje ugyanis nagyobb, mint amennyivel nő az éves bruttó hazai termék, amit a földiek GDP-nek neveznek. Az okokat is minden erőfeszítés nélkül kiolvassa a statisztikából. Az elmúlt években az olaszok semmit sem tettek versenyképességi hátrányuk ledolgozása érdekében. Nem nőtt a termelékenység, vagyis az egységnyi munkaórára jutó új érték, sem a munkaerő nem lett olcsóbb. De a tágabb értelemben vett versenyképesség sem javult: az állami bürokrácia súlya nem csökkent, az igazságszolgáltatás működése nem gyorsult fel, a korrupció terén nincs haladás. Nem is nő a beruházás, és a bankszektor óriási tőkeinjekcióra szorulna. Ennek alapján a marslakó biztosan állíthatja, hogy középtávon nem lesz számottevő gazdasági növekedés. Az idén úgy másfél százalékos növekedéssel számolnak, de jövőre már ennyi sem látszik reálisnak.

Nem érti hát, mitől oly derűlátóak az olasz politikusok. „Hát nem félnek, hogy összeomlik az államháztartás? Nem aggasztja őket, hogy talán Európa segítségére szorulnak?” A marslakó szerint, ha ennek elkerülése céljából nagy tömegben állampapírokat vetetnek az olasz polgárokkal, akkor még kevesebb pénz kerül a gazdaságba, és a hanyatlás megállíthatatlanná válik.

Szerencsére van egy látnok a Marson, s az megmagyarázza neki, hogy Olaszországot nem érteni kell, hanem élvezni. Az olasz olyan embercsoport, amelynek átlagos életkora magas, a jövedelme szintén, már a teljesítményéhez képest. Viszont szép ország. Erről a marslakónak az jut eszébe, hogy van itt megoldás. Zárójelentésében azt javasolja kormányának, hogy legyen résen. Amikor majd az olasz gazdaság összeomlik, és el kell árverezni a nemzeti vagyont, akkor olcsón meg lehet szerezni Itália szépségeit. Például a Colosseum közelében bagóért lehet majd hozzájutni a divatos minigarzonokhoz. „Gyönyörű környék, a kátyúk ellenére is.”