„Csak a legjobban megírt és a legjobban előadott mesék segítenek hozzá, hogy utódok hosszú sorát hagyjuk magunk után. De azok hozzásegítenek” – írja az Atlantic Magazine-ban egy fiatal írónő, Jennifer Vanderbes.

A szerző úgy negyvenötezer évvel ezelőttről indítja gondolatmenetét, a pleisztocén korból. Két embercsoportot hasonlít össze: az egyik tagjai között van egy ügyes mesélő, a másikéi között nincs. És azt állítja, hogy az utóbbiak leszármazottai nemhogy ma nem élnek, hanem a holocén, a „jelenkor” kezdetét sem érték meg.

Azóta nagyjából húszezer generáció követte egymást, márpedig a természetes szelekció tudományában alaptétel, hogy az a variáns, amely egyetlen százalékkal több utódot hagy hátra a többinél, négyezer nemzedék múltán a népesség 99,9 százalékát fogja adni. Már csak az a kérdés, vajon az elbeszélő képesség fokozza-e az utódnemzés esélyét.

Az embert egyebek között az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy képes a közvetlenül érzékelt tényektől elvonatkoztatni. Ennek legegyszerűbb változata az, hogy el tudja képzelni, mi lesz, ha elfogy a tej, és mit kell tennie ez ellen, de ez a képesség mutatkozik meg abban is, hogy beleéli magát Tolsztoj Háború és békéjébe. Dennis Dutton filozófus megfogalmazása szerint a más emberek igaz vagy képzelt történeteivel való ismerkedés „alacsony költségű és kockázatú tapasztalatpótlék”, gyarapítja tudáskészletünket és segít alkalmazkodnunk a szokatlan új helyzetekhez. Vanderbes megjegyzi, hogy tükörneuron-kísérletek bizonysága szerint az agy szinte azonos pályákon dolgozza fel a megélt és az olvasott tapasztalatot. A tapasztalat pedig nyilvánvalóan nagy előny a túlélési versenyben. Az elbeszélés ezen fölül más emberek gondolataiba is beavatja a közönséget, márpedig ez nagy hasznára van az empátiának és az öntudatnak, vagyis az ember kapcsolatteremtési képességének. Segít barátságokat kötni, átlátni a kétszínű embereken, az udvarlásról már nem is szólva. Pontosabban nagyon is szólva, hiszen az utódnemzés szempontjából döntő előny, ha valaki e téren jobban boldogul másoknál. Maga a mesélő pedig, már ha jó mesélő, nyilvánvalóan további előnyt élvez a potenciális barátok és szülőtársak körében.

Vanderbes szerint a regények, a bűnügyi és kémtörténetek, a zombi-mesék, amelyek egyre nagyobb számban fogynak, ősi, pleisztocén-kori igényeinknek felelnek meg: témájuk ugyanis a túlélés és a nemi kapcsolat.

Az átlagos amerikai ébren töltött idejének egyötödét tölti a televízió előtt. A filmeket, a könyveket és az újságokat is hozzászámítva azt mondhatjuk, hogy idejének egynegyedét képzelt világban tölti. Ezzel korábban elképzelhetetlen lehetőségek nyílnak meg előttünk: a mese révén egyre kevesebb közvetlen, fáradságos és fájdalmas személyes tapasztalat árán egyre több tudáshoz juthatunk. Csak az a dolgunk, hogy a lehető legjobb meséket válasszuk ki. „Ha sikerül, akkor utódaink megérhetik a következő jégkorszakot.”