„Senki sem akar olyan társadalomban élni, ahol kevés a bizalom és az együttműködés erősségét mutató társadalmi tőke. A többségünk azonban azt sem szeretné, ha Amerika kölcsönösen bizalmatlan szektákból állna” – elmélkedik Ray Fisman, a Slate webmagazin közgazdasági szakírója a társadalmi tőke és a fragmentáció összefüggését vizsgáló nemrég megjelent tanulmány kapcsán.

Nico Voigtländer és Hans-Joachim Voth közgazdászok és szerzőtársuk, Shanker Satyanath politológus azt vizsgálták, hogy lehetett-e valamilyen összefüggés a weimari köztársaság idején a civil társadalom erőssége és a németországi náci eszmék megerősödése között. A kutatás végkövetkeztetése szerint a különböző kórusok, állatbarát szervezetek, bélyeggyűjtő egyletek és sportklubok jelentősen hozzájárultak a Nemzetiszocialista Párt társadalmi népszerűségének növekedéséhez. Minél pezsgőbb volt egy városban a civil szféra, annál gyorsabban nőtt a nemzetiszocialista párttagok száma. A civil szervezetek ugyanis lehetőséget teremtettek a párt szimpatizánsainak, hogy a szolidáris ám apolitikus közösségek tagjai közötti bizalmat felhasználva terjesszék a szélsőséges eszméket. Az egyleteken és klubokon keresztül olyan rétegeket tudtak megszólítani, amelyekhez a pártok üzenete másképp nehezen jutott el. A szerzők nem először foglalkoznak a szélsőséges eszmék térnyerésének gazdasági és társadalmi feltételeivel. Egy korábbi, szintén nagy visszhangot keltett tanulmányukban hat évszázad antiszemita pogromjainak áttanulmányozása után azt állították, hogy az 1920-as és 1930-as évek Németországában azokon a területeken erősödött leginkább a zsidógyűlölet és a Nemzetiszocialista Párt, ahol korábban is gyakoribbak voltak az antiszemita megnyilvánulások.

A szerzők megállapítják azt is, hogy az 1932-es puccsig a civil szervezetekben bővelkedő Poroszországban azért voltak viszonylag gyengék a nemzetiszocialisták, mert az erős központi hatalom keményen fel tudott lépni a radikális szervezetek és pártok ellen. A szociáldemokrata Otto Braun miniszterelnöksége idején szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali pártokat tiltottak be, sőt törvényt hoztak egyenruhák viselése ellen. A szerzők mindebből arra következtetnek, hogy a civil társadalom ott segíti elő a szélsőséges nézetek erősödését, ahol nincs erőskezű demokratikus központi hatalom.

A tanulmány állításai azért elgondolkodtatók, mert a demokráciaelmélet klasszikusai szerint az erős és pezsgő civil szféra a demokratikus és szabad állam legfőbb garanciája – írja Fisman. Alexis de Tocqueville az1830-as évek Amerikája, Hannah Arendt az 1956-as magyar forradalom kapcsán érvelt amellett, hogy az önszerveződő civil társadalom a zsarnokság elleni harc legfontosabb terepe. Újabban Robert Putnam figyelmeztet rá, hogy a társadalmi tőke gyengülése aláássa a társadalmi szolidaritást és ellehetetleníti a demokratikus politikát.

Fisman szerint különösen aggasztó, hogy Amerikában is egyre inkább jellemző a civil szféra átpolitizálódása. Mint arról a Metazin is beszámolt, a kulturális, a gazdasági, a társadalmi és a politikai törésvonalak egyre inkább egybeesnek, így a politikai szekértáborok tagjai zárt klikkeket alkotnak. Hozzátehetjük, hogy Európában sem sokkal biztatóbb a helyzet. Az európai radikális szélsőjobboldali pártok, csakúgy, mint a két világháború idején a korporativista fasiszta pártok, a civil társadalom fórumait kihasználva toboroznak híveket: a diákszervezetek, a sportklubok, a környezetvédő csoportok, a filmklubok, sőt gyakran a vallási- és a szociális szervezetek megszállásával igyekeznek növelni híveik számát.