„A gát, amelyet Jacques Chirac emelt a szélsőjobboldallal való együttműködés elé, összeomlófélben van” – írja a Le Monde-ban Jean-Luc Barré író-történész, Chirac volt elnök önéletrajzának társszerzője.
A dél-franciaországi Brignoles-ban, ebben a Toulontól északra fekvő tizenhatezer lakosú kisvárosban a Nemzeti Front jelöltje nyerte a polgármester-választást. A szocialisták jelöltje nem jutott be a második fordulóba, a konzervatív jelölt pedig 54:46 arányban alulmaradt. A Provence-ba költöző nyugdíjasok körében évtizedek óta népszerű a Nemzeti Front, Marine Le Pen pártjának népszerűsége azonban a jelek szerint nem néhány elszigetelt körzetre korlátozódik. Az Ipsos múlt heti közvélemény-kutatása szerint, ha most lennének az európai parlamenti választások, a Nemzeti Front a szavazatok 24 százalékával az első helyen végezne (A konzervatív UMP 22, a Szocialista Párt 19, a centristák 10, a radikális baloldal 10 százalékot kapna.) Eddig 14 százalék volt a legtöbb, amit a Nemzeti Front elért, éspedig a 2002-es elnökválasztáson. Akkor a baloldaliak Chirac elnökre szavaztak a második fordulóban, és a konzervatív államfő 82 százalékos szavazataránnyal nyert.
Jacques Attali író-közgazdász, a néhai szocialista párti elnök, François Mitterrand hajdani tanácsadója a L’Express honlapján megjelenő blogjában azzal magyarázza a változást, hogy a választók jelentős része úgy érzi, minden összetételben kipróbálta már mind a jobboldalt, mind a baloldalt, de nem lett jobb: nő a munkanélküliség, romlanak a gazdasági kilátások és a közbiztonság. A szélsőjobboldal még nem volt hatalmon, gondolja a választó, s egyszerű receptje van minderre: meg kell állítani a bevándorlást. Attali szerint a választókkal meg lehetne értetni, hogy ha a Nemzeti Front programja megvalósulna, akkor Franciaországban még rosszabb lenne a helyzet. Valódi reformokat javasol, „amelyeket éppen elégszer kifejtettem már”, mivelhogy „ezeket még nem próbáltuk ki”.
Judith Duportail azt írja a Le Figaróban, hogy a brignoles-i választás eredménye „a Köztársasági Front maradványainak veresége is”. A teljes baloldal és a középjobb ugyanis a múltban együtt szavazott, ha a szélsőjobb jelöltje bejutott valahol a második fordulóba. Újabban azonban az UMP sok tagja már nem követi ezt a szabályt, és elfogadhatónak tekinti a Nemzeti Frontot. Mint a Metazinban is olvasható volt, amikor Marine Le Pen átvette a párt vezetését apjától, Jean-Marie-tól, pontosan ez volt a célja.
Jean-Luc Barré szerint a változásban a Nemzeti Front korábbinál mérsékeltebb stílusán kívül a hagyományos jobboldalnak is szerepe volt. Nicolas Sarkozy volt elnök ugyanis úgy próbált szavazatokat szerezni a szélsőjobbtól, hogy egyre nagyobb megértést tanúsított a Nemzeti Front tézisei iránt. Ért is el időleges sikereket, de közben legitimálta a Nemzeti Front eszméit a saját szavazói és káderei körében, s mára „a helyi szavazók és választott tisztségviselők többsége a közeledés híve, mert úgy látják, hogy számos ügyben egybevágnak a nézetek”. Ebből Barré azt a következtetést vonja le, hogy a szélsőjobboldali nézetekkel minden demokratának szembe kell szállnia, de „elsősorban a mérsékelt jobboldal dolga, hogy gátat emeljen eléjük”.