„Dworkinra nagy hatással vannak Einstein filozófiai fejtegetései, és lelkesen idézi is, hogyan írt Einstein a nekünk megfoghatatlan dolgokról” – foglalja össze Jonathan Rée filozófus a Rationalist hasábjain, miről szól a februárban elhunyt Ronald Dworkin utolsó könyve, amelynek megjelenését a 81 éves korában elhunyt szerző már nem érhette meg.

Dworkin nemhogy tagadná, hogy Einstein gondolatainak hatása alatt áll, hanem egyenesen a híres, 1911-es einsteini előadásokból indul ki. Einstein nem hitt a személyes Istenben, de abban az értelemben vallásosnak mondta magát, hogy magukkal ragadták a megmagyarázhatatlan összefüggések és a természet lélegzetelállító jelenségei. Dworkin is hasonló élményekről számol be, s úgy fogalmaz, hogy olyasmit él át olykor, amit a vallásos emberek kegyelmi állapotnak neveznek. Az erről szóló fejtegetések elolvashatók a New York Times könyvmellékletében, amely 2013 tavaszán teljes egészében közreadta a könyv első fejezetét.

Dworkin nemhogy istenhívő nem volt, de a nagy kultúrharc társadalmi vitáiban a legradikálisabb progresszívek álláspontját támogatta, igaz, nem világnézeti, hanem jogi megfontolások alapján. A hatvanas évek elején Wall Street-i jogászként indult, de hamar az alkotmányjog felé fordult, otthagyta az üzleti életet, és az egyenlőség és az emberi jogok ügyének szentelte munkásságát. Az egyenlőség jogelveit rendíthetetlen következetességgel érvényesítette munkáiban, s így jutott el odáig, hogy alkotmányellenesnek minősítse az abortusz és a melegházasság tilalmát, amiben melegen támogatták őt a progresszívek, viszont elítélte a pornográfia és a holokauszt-tagadás tilalmát is, amiben már kevesebben tudták követni.

Évtizedeken keresztül azt hangsúlyozta magáról, hogy nem hívő. Utolsó művében viszont elhatárolódott Dawkins és Hitchens militáns ateizmusától, keserűen bírálta a fundamentalista hívők és harcias ateisták merev szembenállását, és nem kevés nosztalgiával tekintett vissza a régi időkre, amikor jól nevelt emberek között nem volt szokás belekötni a bibliai teremtéstörténetbe. Rée leírása szerint Dworkin az ateizmust kétségkívül igaznak tekintette, de egyben nagyon unalmasnak is, és úgy vélte, hogy az ateisták igazán találhatnának ennél érdekesebb beszédtémát is.

Magától értetődik, hogy Dworkin híve volt a vallásszabadságnak, abban az értelemben, ahogy a ma is hatályos nagy nemzetközi egyezmények megfogalmazzák, de kiváltképp, ahogy az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése fogalmaz: „A kormány nem hozhat törvényt vallásalapításról, sem a vallás szabad gyakorlását meg nem tilthatja.” Valláson pedig Dworkin, az amerikai bírósági gyakorlattal összhangban nem csupán az istenhitre épülő világnézetet érti, hanem például a buddhizmust, a taoizmust, sőt, a világi humanizmust is. Túlságosan merevnek ítéli meg a hagyományos felosztást, amely szerint vagy vallásos valaki, vagy nem. Hivatkozik például Spinozára, akit egyszerre tekintenek az első radikális ateistának és egyúttal mélységesen hívő misztikusnak. Rée szerint ezen az alapon a francia forradalom korának ész-vallását is ide sorolhatná, vagy vallásnak tekinthetné a szocialista, a demokratikus, a természethívő nézeteket, vagy akár beszélhetne a szocializmus és a demokrácia vallásáról is. Idáig azonban Dworkin nem megy, viszont vallásnak tekinti az Einstein-féle hitet is, amelynek követői, így maga is, az objektív értékekben hisznek, amelyek nem hozhatók összefüggésbe az ismert tényekkel.

Ez a megközelítés Rée-t zavarba hozza, itt már nem tudja követni Dworkint. Sőt, úgy látja, hogy ha a vallásoknak kijáró jogi védelmet ezekre a hitekre is kiterjeszti, akkor valójában kirekeszti e védelemből azokat, akik nem hisznek e transzcendens értékekben, amelyek állítólag függetlenek lennének az ember tevékenységétől. Furcsa kifogás, hiszen a lelkiismereti és szólásszabadság, amelynek Dworkin nagy támogatója volt, ezeknek a meggyőződéseknek az oltalmát is jelenti. Az pedig, ha vallásnak neveznék őket, a hirdetőik körében keltené a legnagyobb felháborodást.