„A demokrácia iránti bizalmatlanság hirtelen fellángolásában nincs semmi új” – írja a Chronicle of Higher Educationben David Runciman cambridge-i politológus.

Időnként az embereket elfogja az érzés, hogy a demokrácia nem működőképes, és most éppen ilyen időket élünk. Az emberek többsége úgy ítéli meg, hogy a kormányzat minden ága, sőt, még az amerikai Legfelsőbb Bíróság is rosszul teljesít. Amikor pedig az ősszel egy időre megbénult az Egyesült Államok szövetségi államgépezete, mert a pártok nem tudtak dűlőre jutni a költségvetés ügyében, egyvalamiben szinte minden kommentár egyetértett: így nem lehet kormányozni. És ahogy már lenni szokott, sokan úgy vélték, hogy mindez egy általános hanyatlás jele.

Niall Ferguson történész jó tíz éve mondogatja, hogy az amerikai világhatalomnak befellegzett, és valahányszor valami nem működik, nyomban közli is, hogy ugye megmondta. Csakhogy a demokrácia már csak ilyen. A szabadság azt is magával hozza, hogy a rendszert ki-ki kedve szerint kritizálhatja, márpedig ha a dolgok rosszra fordulnak, megszaporodnak a kritikusok. A 20-as években Walter Lippmann figyelmeztetett rá, hogy a polgár tájékozatlan, márpedig ő dönt, tehát a demokrácia nem működőképes. Az ötvenes években aztán divat volt úgy látni, hogy a Szovjetunió utoléri és elhagyja Amerikát. Amikor pedig éppen az ellenkezője vált egyre bizonyosabbá, Allan Bloom arról írt, hogy Amerika elbutul, és a fiatalság lassan nem lesz képes a jót megkülönböztetni a rossztól. Szintén a nyolcvanas évek második felében jelent meg Paul Kennedy könyve, A nagyhatalmak tündöklése és bukása, amely azt fejtegette, hogy a világhatalmi helyzet túl nagy feladat elé állítja Amerikát.

Runciman úgy látja, hogy a demokráciák minden adott pillanatban kusza képet mutatnak, hosszú távon viszont sikeresek, mert igaz, hogy a gyors döntés nehezen megy nekik, viszont képesek korrigálni hibáikat. Védelmébe veszi Francis Fukuyamát híres könyvének, A történelem végének kritikusaival szemben. Fukuyama ugyanis nem egy tökéletes világ eljöveteléről írt, hanem éppen hogy veszedelmes időszakot jósolt, mert miután a nyugati liberális demokrácia kihívó nélkül maradt, megnőtt az eltespedés kockázata.

Runciman pár nappal korábban a Guardian hasábjain is közzétett egy elemzést a témáról, s ebben részletesen foglalkozik azzal, hogy Nyugaton időnként felüti a fejét a diktátorok iránti nosztalgia. A demokráciában akadozik a döntéshozatal, s lám, Kínában vagy Oroszországban elég megtalálni az illetékest, s máris el lehet érni, hogy megszülessen egy-egy döntés. Azért az így sóhajtozó nyugatiak közül egy sem venné át szívesen a kínai vagy az orosz politikai rendszert – jegyzi meg Runciman.

A diktátornosztalgia egyébként a harmincas években volt tetőfokán. Sztálinnak, Mussolininak és Hitlernek egyaránt nagy divatja volt, és hozzájuk képest „pigmeusoknak látszottak a demokratikus vezetők”. Roosevelt amerikai elnököt százszor figyelmeztették, hogy vagy diktátor lesz vagy Amerikának vége. Runciman itt minden átmenet nélkül megjegyzi, hogy pontosan demokrata mivolta miatt látszik cselekvésképtelennek ma Barack Obama elnök. Valójában csak arról van szó, hogy működik a demokrácia, és hosszú távon képes korrigálni a hibáit.