Bretagne-ban húsz éve működik egy autonomista agytröszt, és a breton autonómiát követelő politikai szervezet is betöltötte már a húszat, de látható szerephez mindkettő csak 2013-ban jutott, amikor a kormány elrendelte a kamionok környezetvédelmi adóját, és a helyi mezőgazdasági árufuvarozók tiltakozó mozgalmat szerveztek. Első tüntetésükön megrongálták az elektronikus útdíj fizetési rendszer több száz kapujának egyikét; azóta a bretagne-i kapuknak több mint felét tették használhatatlanná, november első és utolsó szombatján pedig több tízezres tüntetést tartottak. A résztvevők piros sapkát viseltek, annak emlékére, hogy 1675-ben a piros (illetve egyes vidékeken kék) sapkás breton parasztok fellázadtak XIV. Lajos adórendelete ellen. Akkor véres megtorlás következett, ezúttal viszont a kormány már november elején bizonytalan időre elhalasztotta a különadó bevezetését. A november 30-i tömegdemonstráció fő követelése már a regionális autonómia volt.

A Le Monde-ban Françoise Morvan breton néprajzkutató helyteleníti, hogy a helyi szocialisták támogatásukról biztosították a mozgalmat, amely a régiók Európáját tekinti céljának, és feleslegesnek nyilvánítja a nemzetállamot. A breton autonomista párt a legutóbbi regionális választáson alig 5 százaléknyi szavazatot kapott, vagyis Morvan szerint nem kellene megijedni tőle. A különféle irányzatú szakszervezetek viszont elhatárolódtak a vörös sipkásoktól, mondván, hogy akcióikkal munkaadók érdekeit szolgálják.

Bernard-Henry Lévi filozófus a Le Point-ben tipikus populista jelenségnek minősíti a vörös sipkások mozgalmát. Nem lehet róluk tudni, baloldaliak-e vagy jobboldaliak, „vagy ők az a bizonyos politikai gyorsító részecske, amelynek hatására időnként találkoznak a politikai szélsőségek”. A breton hagyománynak különben is ellentétes szélsőségeit ismerjük, a náci megszállás alatt élte virágkorát a Breton Nemzeti Párt, ugyanakkor viszont volt ellenállási mozgalom is Bretagne-ban, igaz, hangja a Londoni Rádió hullámhosszain volt hallható. Hogy melyikhez illeszkedik a vörös sipkások mozgalma, nem tudható – írja Lévy, ámbár a mozgalom vezetői éppenséggel elhatárolódtak a radikális jobboldaltól.

A filozófus annyit mindenesetre biztosan állít, hogy a vörös sipkások az évszázados adóellenes áramlat örökösei. Ennek elmélete pedig úgy szól, hogy az adó rablás: a falánk állam elveszi a dolgos polgárok vagyonát. Ennek a teóriának a jobboldali változata úgy hangzik, hogy a lúzer szegények az állam útján fosztogatják a jómódúakat. A baloldali változat Proudhon nyomán úgy szól, hogy a burzsoá állam szörnyetegét nem szabad táplálni. A Bakunyin-féle forradalmi anarchista verzió a feudális adók, a tized és a kilenced új, csak éppen még rosszabb kiadását látta a modern adószedésben. De létezik anarcho-kapitalista változat is: David Friedman és Murray Rothbard például „lefejezné a társadalmat”, mondván, hogy állam nélkül is kitűnően elboldogulna. Ennek „nietzschei ihletésű” változatát adta közre Peter Sloterdijk német filozófus, amikor „csakis arisztokratákból álló” társadalmat vizionált, amelyben az emberek tudják, mi a kötelességük az elesettek iránt, abban a társadalomban tehát nem lesz szükség állami jövedelem-átcsoportosításra. Mindezen elméleteknek azonban Lévy szerint egy a lényege: ha megvalósulnának, összeomlana a társadalmi szerződés, a népszuverenitásnak semmi értelme nem volna, mert a szuverén alany eszköz nélkül maradna. Hobbes nyomán az egész modern politikai gondolkodás azt tartotta a legfőbb elkerülendő rossznak, hogy az ember embernek farkasa legyen, márpedig állam nélkül mindenki mindenki ellenségévé válik. És megvalósul a vegytiszta populizmus: a nép helyébe a tömeg lép. „Imádkozzatok az államért!” – idézi Lévi a Talmudot Emanuel Levinas nyomán –, mert nélküle az emberek felfalnák egymást. „Imádkozzunk az adóért – folytatja –, mert nélküle nem lesz segítség a gyengéknek, az elesetteknek, és nem lesz törvény, amely kimondja, hogy felelősek vagyunk egymásért.”