„Sachs biztos volt benne, hogy tudja, miként kell megszabadítani a nyomortól a világot. Egyenesen azt hirdette, hogy könnyű lesz. A világ másként gondolta” – olvassuk a Pacific Standardben Howard W. Frenchtől, az ismert újságírótól, a Columbia tanárától.
Sachsról és instantkapitalizmus-receptjeiről a Metazinban is sok szó esett már, rendszerint az erős kételkedés hangján azzal kapcsolatban, hogy léteznek-e azonnali megoldások a bonyolult társadalmi problémákra. Egyik sem volt azonban annyira megsemmisítő, mint French bírálata, amelyet röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy Sachs képtelen belátni kudarcait, és ehelyett újabb nagyszabású vállalkozásokba fog, amelyek még nagyobb kudarcra vezetnek. Sachs 29 évesen előbb Bolíviában adott tanácsot a tiszta piacgazdaság szellemében, majd Lengyelországban ajánlotta a rendszerváltóknak a sokkterápiát. E két teljesítményéről azóta is folynak a viták, abban viszont mindenki megegyezik, hogy amikor Moszkvában Jelcin elnöknek is ugyanezt javasolta, majdnem sikerült az összeomlásba kormányoztatnia Oroszországot. Putyin elnök azóta is annak köszönheti tekintélyét, hogy ezt a politikát leállította. Maga Sachs azonban nem látta be, hogy tévedett volna: úgy vélte, rosszul alkalmazták az általa ajánlott terápiát.
French cikke egy friss könyvet ismertet, amelynek szerzője, Nina Munk Sachs nyomába szegődött, amikor a Harvard egyetem sztárközgazdásza nekilátott, hogy pár év alatt felvirágoztasson néhány afrikai falut, és ezzel bebizonyítsa, hogy van kiút a zsákutcás fejlődésből és a nyomorból. A Columbia Egyetemen létrehozta a Föld Intézetet, ott dolgozták ki a 147 oldalas kézikönyvet, amelynek alapján a helyi programfelelősöknek el kellett járniuk. A Pénzügyi fedezet az ENSZ Fejlődési Programjából, valamint magánadományozóktól származott, köztük Soros Györgytől. Az volt az elképzelés, hogy öt éven keresztül nagyszabású beruházások követik egymást az élelmiszer termelésben, az egészségügyben, az oktatásban és az infrastruktúrában, s utána a falvak már külső segítség nélkül is elboldogulnak.
A programba bekapcsolt tizenkét fekete-afrikai falu egyike, a kenyai Dertu példáján French azt mutatja be, hogy a helyi társadalom nem igazodott a Sachs-féle kézikönyvhöz, és ez kudarcra ítélte a próbálkozást. Az eredeti elképzelés szerint a helyieknek folytatniuk kellett volna a nomád állattartást, de immár piacra kellett volna tenyészteniük marháikat. Csakhogy a beérkező mindenféle segélyek odavonzották a távoli vidékek lakóit is, és a kis falu, a maga egyetlen kútjával nagy tömegek lakóhelye lett, a sebtében felépített kalyibák között alig volt járható az út a felhalmozódó szeméttől. A helybéliek között időnként verekedésbe torkolló harc dúlt a mindenféle nyugati javakért. Ráadásul a helybéliek a valóságnál kedvezőbb jelentéseket írtak New Yorkba, ahol is az irányító törzs nem is tudta, mi a valóságos helyzet a helyszínen, s úgy adta ki utasításait.
Amikor ki-kiderült a baj, Sachs rögtönzésekbe menekült: hol idegenforgalmat akart generálni, hol exportra termelő vállalkozókká akarta átképezni a helyi földműveseket. Végül pedig azt mondta Munknak, hogy úgy érzi, cserbenhagyták.
French Maóhoz és Sztálinhoz hasonlítja Sachsot abban, hogy azok is hittek egy meghatározott fejlődési sémában, amely mindenkire vonatkozik, és nem számoltak a társadalmak valóságos igényeivel, lehetőségeivel. A következmények ebben az esetben sokkal kevésbé tragikusak, ismeri el French, de kíméletlenül leszámol Sachsszal, aki a kudarc után sem adta alább: a Világbank elnöke akart lenni. Elismerte ugyanis, hogy tévedett, de csak annyiban, hogy azt hitte, otthagyhatja a fejlett világot, mert az elmaradott országok problémáját fontosabb megoldani. „Rájöttem azonban, hogy minden összefügg mindennel.” Munk könyve egy rajongó lassú csalódásának története, és nyomában French megállapítja, hogy Sachs végeredményben ugyanúgy járt, mint sokan őelőtte: Afrika tele van a segélyprogramok roncsaival, és a programok kiötlői sosem ismerik be kudarcukat, sosem tárják fel az afrikai társadalmaknak okozott „járulékos károkat”.
A Fortune Magazinban Erika Fry ismerteti Munk könyvét, és jóllehet Frenchéhez hasonló diagnózist állít fel, úgy látja, hogy Munk végül túlságosan szigorú Sachshoz. Végül is Sachs őszintén törekedett a szegénység problémáinak megoldására, és annyit maga is elismert, hogy a globális szegénység elleni szer nemcsak neki, de másnak sincs a kezében.